Ain’t them Bodies Saints
Egy olyan művet láttam, amiben
nincs semmi. Erre gondoltam legelőször, amikor felocsúdtam az ATBS által
okozott furcsa állapotomból. A semmit pedig sokféleképp lehet értelmezni.
Semmi, mert a cselekmény egyhangú, semmi mert annyira erős atmoszférája van,
hogy az embertelen, és semmi mert olyan űrt hagyott a zárás, ami után percekig
csak néztem és hallgattam a zenét. Olyan film pedig kevés van, ami a "semmivel" ekkora nyomot hagy az emberben.
Bob és Ruth szeretik egymást,
pénz híján pedig bűnözésre adják a fejüket. Az akció rosszul sül el és Ruth
lelő egy rendőrt, bár az túléli. Bob magára vállalja a tettet és sittre kerül.
Szerelme nem enyhül sok év távlatából sem, ráadásul megszületett a kislánya és
szent küldetésének tekinti, hogy újra lássa a családját! Megszökik a börtönből…
A film első fele kifejezetten
gyors. Túl gyors! Akkorákat ugrunk az időben, hogy esélyünk nincs átérezni a
kínt, a vágyat, hogy Bob mennyire szenved attól, hogy rég látta a nejét, a
lányát pedig még soha. Aztán egyszer csak átugrunk a másik végletbe és a
cselekmény átmegy egy lassú folyású, kissé vontatott drámába, ami néha altat,
máskor feszült. A lényegről azonban nem vesszük le a szemünket: ez pedig a
remény afelé, hogy újra együtt lássuk Bobot és Ruth-ot. Kifejezetten érdekes,
ahogy Bob lassan eléri szerelmét, mégis csak levél útján tudják tartani a
kapcsolatot, de számos olyan emberrel találkoznak, akik látták a másikat. Ez
szinte olyan, mintha ők találkoztak volna, ugyanakkor egy teljesen más élmény a
harmadik személynek, legyen az Ruth apja, vagy egy régi barát.
Említettem, hogy
a film hangulata brutális. Ezt tartom. Egyszerre westernes, egyszerre modern és
benne van az a piszkos texasi miliő, ami még eredetibbé teszi. Legutoljára a
Nem vénnek való vidék vagy a Gyilkos Joe esetében lehetett tapintani ezt a
fajta életérzést. A csodás fényképezés pedig csak rátesz egy lapáttal, de mégis
a zene az, ami miatt azt mondom, hogy az ATBS magával ragadott. Szépen halkan
duruzsol a háttérben, de annyira hatásossá tesz egy-egy jelenetet, hogy még
nagyobb piedesztálra emeli az alapból páratlan hangulatot. Aztán jön a zárás,
ami a legnagyobb kérdőjel. Abszolút nyitva hagy minden kaput, lazán lehetett
volna folytatni a sztorit, és biztos vagyok benne, hogy sokan utálni fogják, de
engem megvett kilóra. Egyszerűen tökéletes ütemben lett lezárva a történet,
úgy, ahogy arra számítani lehetett. Bátor lépés volt, de én ezt díjazom!
Casey Affleck továbbra is szeret
vinnyogni, bár a játéka remek, ezt kár elvitatni. Rooney Mara a szívem csücske,
itt zömmel depressziósan néz ki a buksijából, de nem tudtam nem imádni. Ben
Foster higgadt, de előtte is le a kalappal!
Az ATBS kemény film. Nyers, lassú
és okkal mondhatja rá bárki, hogy nincs értelme. Pedig van! Remekül összetett,
piszkosul magába ránt minden hibája ellenére és egy annyira szürke és komor,
üres érzést hagy maga után, amitől még sokáig nem szabadulunk. Tipikusan olyan
alkotás, amit rossz nézni, de ezt a lehető legjobb értelemben kell venni.
„Egykoron én voltam az ördög. Ma már csak egy ember vagyok.”
Összegzés:
Színészek: 10/8
Zene: 10/9
Kategórián belül: 10/7
Végítélet: 73%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése