The Master kritika

The Master

Paul Thomas Anderson napjaink egyik legkarizmatikusabb rendezője. Művei az újkori drámák krémjébe tartoznak, hisz ki tudna feledni olyan filmeket, mint a Boogie Nights, a Magnólia vagy a Vérző olaj. Legújabb alkotásával sem tette lejjebb a mércét és az egyik legvitatottabb dolgot állította a középpontba: a hitet. A The Mastert ugyanis nem titkoltan a szcientológia egyház vezetője, L. Ron Hubbard ihlette, de ez ne ijesszen el senkit, nem életrajzi és nem is vallási alkotásról van szó.

1950-et írunk, Freddie leszerelt katona, képzett tengerész. A háború végeztével csak tengődik a világban, állat módjára viselkedik, iszákos, perverz és kiszámíthatatlan szociopata. Egy nap találkozik egy emberrel, akit sokan csak Mesternek hívnak. Furcsa barátság szövődik kettejük közt, kölcsönös tisztelettel övezve, Freddie pedig úgy tűnik, végre talál valami célt elfuserált életének. De vajon képes-e megváltozni egy ennyire reménytelenül romlott ember?

A The Master központi témáját a változás, a valahova tartozás szolgáltatja, a lényeg, hogy mindenkinek szüksége van egy mesterre, aki vezesse. Adott esetben a helyet, ahova a főhős kerül, felfogatjuk bármelyik felekezetnek, szektának, bárminek, aminek saját hitbeli meggyőződése van. Ez azonban csak egy csepp a tengerben. Mert bár a felszínen ezt látjuk, sokkal érdekesebb a két főszereplő kapcsolata. Ahogy hatnak egymásra, ahogy változnak. Mindketten iszonyú erős karakterek, mindkettejükben van valami fenyegető és bizarr. A történetvezetés nem ismer kompromisszumot, változatos és sokrétű. A majd két és fél órás játékidő egyáltalán nem rövid, de az a kaotikus atmoszféra, ami árad belőle, magába szippantja a nézőt. Ha egyetlen szóval kéne jellemeznem, az a hipnotikus lenne.

Akad két-három olyan jelenet, amik mágikusan hatnak az emberre. Egyszerűen félelmetesen erős például Freddie és a Mester első meghallgatása, de említhetném a börtönös dühkitörést is. Az élmény leírhatatlan, ezeket a szegmenseket látni kell! Olyan elemi erővel zúdulnak a nézőre, hogy szabályosan hipnotizálva érezzük magunkat. Anderson mestere az effajta stílusnak, nemegyszer bizonyította már, hogy tud olyan mértékű feszültséget generálni, amire csak nagyon kevesen képesek. A történet végéhez közeledve kicsit olyan érzésem volt, hogy a cselekmény nem haladt semerre. Ezt az állításomat egyfelől tartom, másrészről adott esetben ez korántsem hátrány. Ennek így kellett történnie, Freddie karakterének ezt az utat szánták és ez így van jól!

Joaquin Phoenix félelmetes! Mintha nem is színészkedne, annyira hiteles, egyszerűen elképesztő, hogy mit művel. Hiába volt tavaly Daniel Day-Lewis, Bradley Cooper vagy Hugh Jackman, Phoenix nemcsak 2012, de az elmúlt sok év legerőteljesebb alakítását hozza. Philip Seymour Hoffman egy fokkal visszafogottabb, de ő is káprázatos alázattal kelti életre a címszereplőt. Amy Adams játékát érdemes kiemelni, aki nem kap túl nagy teret, de garantáltan nem felejtjük el, amit tőle látunk.

Nem a The Master Paul Thomas Anderson legjobb filmje, de a még mindig csak 43 éves rendező újfent bizonyította, hogy mestere (ha-ha) az elgondolkodtató és provokatív drámáknak. Legújabb műve összetett, precíz, átgondolt és letaglózó jelenetekkel bír, s bár a végére kicsit elfárad, így is melegen ajánlom azoknak, akik kedvelik a minőségi drámákat és nem félnek gondolkodni.

Összegzés:

Színészek: 10/9

Zene: 10/8

Kategórián belül: 10/8,5

Végítélet: 85%