Szerelem
(Amour)
Aki
ismeri Michael Haneke munkásságát, tudja, hogy az osztrák mester nem
szokott kertelni. Utánozhatatlan stílusa van, kemény, a nézőt sem kímélő
elbeszélésmódja és témái mellett olykor a „kegyetlen” vagy a
„szörnyeteg” jelzőt is rá lehetne sütni. Legújabb alkotása azonban
minden eddiginél érzelmesebb, de félreértés ne essék. Haneke attól még
Haneke és ezt bizonyítja a Szerelemben is.
Georges
és Anne egy idős házaspár. Jómódúan töltik nyugdíjas éveiket, mígnem az
asszony egy agyvérzés következtében az egyik felére lebénul. Megesketi
férjét, hogy nem viheti kórházba, Georges így otthon ápolja szerelmét.
Anne állapota viszont egyre romlik…
A
Szerelem címből arra lehetne következtetni, hogy Haneke ezúttal az
egyik legcsodálatosabb érzelmet vesézi ki, s valamivel árnyaltabb
higgadtsággal tárja mindezt elénk. Ez részben igaz, a rendező ezúttal
visszafogottabb, mint akármelyik másik filmjében, de ne legyenek
kétségeink. Egy csodálatos, halálig tartó szerelemi történet szem és
fültanúi vagyunk, de senki számítson ömlengésre vagy sablonos meghitt
momentumokra. Haneke a pesszimizmus és a lehangoltság mestere, és ahogy ő
maga is fogalmazott „a cipész maradjon a kaptafánál”. A Szerelem
remekül prezentálja a tehetős, ám kispolgári miliőt, és hiperrealista
ábrázolásmóddal tárja elénk azt a problémát, amit vélhetően sokan
átéltek már. A jellemző stílusjegyek természetesen elmaradhatatlanok,
mint a már-már kínosan hosszú snittek vagy a tipikus Haneke által preferált szimbolika
(pl: galamb). A cselekmény nem túl sokrétű, lénygében végig azt nézzük,
ahogy Georges kezeli Anne-t. Persze ennek vannak fázisai, szegmensei,
de a lényeg a szerelem és a halál kálváriája. A kérdés adott:
érdekfeszítő-e ezt nézni két órán keresztül? Természetesen nem, de
Haneke célja sosem a szórakoztatás volt, sokkal inkább a mentális
tortúra, s bár elismerem, hogy a Szerelem nagyon lassú (néhol túlságosan
is), mégis megvan benne az, az erő, ami miatt emlékezetes marad. Ennek
az erőnek pedig neve is van, mégpedig a sokk! Villámcsapásként tör ránk és csak nézünk kikerekedett szemekkel, ahogy a döbbenet valósággal végigszáguld rajtunk.
A
film lényegében kétszereplős, Jean-Louis Trintignant és Emanuelle Riva
pedig tökéletes. Nincs rá jobb szó, Trintignant magával ragadó, Riva
pedig szimplán elképesztő, hogy mennyire hiteles.
Michael
Haneke minden eddiginél érzelmesebb művet készített, de ugyanúgy
megmaradt a lehangoltság és a pesszimizmus vizein, de neki ez is áll
jól! A Szerelem lehangoló és nyers kamaradráma, képes sokkolni és
magával ragad. Kissé feleslegesen hosszúnak éreztem, ez rontott az
élményen, de a célját mégis elérte. Mert ilyen a szerelem (Haneke
szerint).
Összegzés:
Színészek: 10/9,5
Zene: -/-
Kategórián belül: 10/8
Végítélet: 80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése