Sinister
A
horrorfanok elégedettek lehetnek az idei évvel. Kaptunk egy remek
kosztümös parát (A fekete ruhás nő), egy magából kifordult szórakoztató
agymenést (Ház az erdő mélyén), egy korrekt videojáték-adaptációt
(Silent Hill: Kinyilatkoztatás), és a jobb próbálkozások közé lehet
sorolni az öt kis történetet elmesélő V/H/S-t is. Hogy az év vége se
múljon el nyomtalanul, a kísértethistóriák kedvelői dörzsölhetik a
tenyerüket, a Sinister ugyanis megérkezett!
Ellis
sikeres krimi író, olyan megtörtént gyilkosságokról ír könyvet, amiket a
rendőrségnek nem sikerült felgöngyölítenie. Új városba költözik
családjával, ihlet reményében. Azt azonban titkolja a família előtt,
hogy a ház, amit megvettek, korábban egy gyilkosság helyszíne volt.
Erről az ügyről akar Ellis írni, de egyre több bizarr dolog történik a
hely körül.
A Sinister egy tipikus kisértetsztori, le sem tagadhatná az Insidious hatását.
Nem nyúl pofátlanul az említett filmből, de erősen lehet érezni egy-egy
jelenetnél, hogy Scott Derrickson rendező bizony szereti James Wan
filmjét. Ha ezen túl tudjuk tenni magunkat, abszolút kellemes
borzongásban lehet részünk. A történet jó. Nincs benne semmi
ördöngösség, semmi utánozhatatlan, egyszerűen csak korrektül ki van
találva. A cselekmény végig izgalmas, tartalmas, nem engedi aludni a
nézőt, a felvezetés is minimális. A történetvezetést nevezhetném akár sablonosnak is,
a szokásos kitaposott ösvényen haladunk végig. Megismerjük a
karaktereket, minden klappol. Jön a bonyodalom, a főhős kezd
belefeledkezni a munkába, elhidegül a családjától, aztán megjön az esze,
de akkor már késő. Ezzel nem lőttem se semmilyen poént, minden második
horrorban ilyen mederben a csordogál az alapkoncepció.
Eddig nem tűnik túl biztatónak a Sinister? No, ne szegje senkinek se kedvét, a film működik! Mitől? Attól, amitől egy horrornak működnie kell.
A Sinister ijesztő. Illetve nem is ez a legnagyobb erénye, mert bár
garantálom, hogy lesz néhány alkalom, amikor a gatyánkba csinálunk, a
legfőbb érv mégsem ez, hanem a hangulat és a feszültség.
Lehet,
hogy én jöttem ki a lendületből, de bevallom férfiasan, volt alkalom,
hogy leizzasztott Derrickson alkotása. Apróbb megszakításokkal,
minimális üresjáratokkal találkozni, de szinte végig ott a levegőben a
tapintható feszültség, a borzongás, az adrenalin, ami miatt érdemes horrort nézni. Persze nem tudja elkerülni a hatásvadászatot, a kötelező „belenézek az arcodba és most megijedsz” közhelyet,
aminek már nagyjából semmi ereje nincs. Ezekből az elemekből
szerencsére nincs sok, ellenben a végtelenül komor és sötét atmoszféra
rátelepszik az emberre. Mindez azonban nem lenne ennyire hatásos, ha egy
tényező nem lenne bitangul eltalálva. Ez a tényező pedig a zene.
A hihetetlenül komor, dark ambient dalbetétek annyira nyomasztóvá
képesek varázsolni az egyébként nem túl ijesztő képkockákat, hogy az
valami egészen kivételes. Le a kalappal a soundtrack előtt, kegyetlenül
betalált. Zárásként kapunk egy könnyen kikövetkeztethető, mégis hatásos
fordulatot, aminek különösebb funkciója nincs, mégis úgy zárja le a
filmet, ahogy kell.
Ethan Hawke
nem igazán járatos a műfajban, de jobb színész ő annál, mintsem
kihívást jelentsen számára holmi ijedezés. Ehhez mérten helyt is áll
tisztességgel.
Hazudnék,
ha többnek állítanám be a Sinistert, mint egyszerű szellemsztori. Közel
sem tökéletes, vét hibákat, olykor hatásvadász és a cselekmény is a
megszokott sablonra épül, mégis kiemelkedik az átlagból. Olyan
atmoszférát képes teremteni (elsősorban a zenének köszönhetően) és olyan
nyomasztóan sötét hangulata van, amit nagyon kevesen képesek elérni
ebben a stílusban. Kellenek az ilyen horrorok, ahhoz, hogy hinni
lehessen a műfajban. Mert a Sinister minőségi borzongást kínál, ehhez
kétség sem fér!
Összegzés:
Színészek: 10/7
Zene: 10/8,5
Kategórián belül: 10/7
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése