Felhőatlasz
(Cloud Atlas)
A
Wachowski tesók Tom Tykwer rendezővel kiegészülve, ismét megpróbáltak
valami egészen újat készíteni a filmtörténelemben. Ehhez egy
megfilmesíthetetlennek tartott regény szolgált alapötlet gyanánt, de ez a
három direktor van olyan talpraesett észkombájn, hogy ne hátráljanak
meg holmi „lehetetlen” titulustól. Az már a Felhőatlasz tragédiája, hogy
a nézők nem voltak rá vevők. Hova jutottunk, ha már az egyediséget és
az ötleteket sem díjazzák?
1849: Egy ügyvéd hosszú útjáról hazafelé hajózik szeretett feleségéhez, ám a kabinjában egy potyautast talál.
1936:
Egy meleg zeneszerző hírnévre vágyik, ezért elszegődik a kiöregedett,
veterán komponistához, közben leveleket ír szeretőjéhez, melyben minden
apró részletről beszámol neki.
1973: A pletykalap újságírónője valami egészen életveszélyes játszmába kerül, amikor egy liftben megismerkedik egy öregemberrel.
2012: A veterán könyvkiadóra rájár a rúd, miután gengsztereknek tartozik és a testvére bezáratja egy öregek otthonába.
2144:
A kivégzésre váró klónt még utoljára meginterjúvolja egy író, hogy
számoljon be arról, miként szabadította meg egy titokzatos idegen a
rabszolgamunkától.
106 évvel a „bukás” után:
Egy völgyben élő törzshöz különleges vendég érkezik, akit titkos cél
vezérel. A törzs egyik lakója bizalmatlan vele szemben, mégis segít
neki.
Ez
a hat történet szolgáltatja a Felhőatlasz gerincét. Ennek a hat
szegmensnek látszólag olyannyira nincs köze egymáshoz, hogy akár külön
filmekként is tekinthetnénk rájuk. A rendezői bravúr pedig abban a
tényben manifesztálódik, hogy egyszerre működik a fent leírt verzió,
azaz a kis sztorik külön-külön is hatásosak, másfelől a Felhőatlasz az összefüggésekről szól, miszerint minden és mindenki kapcsolódik a másikhoz. A film kényes témákat feszeget, van itt rasszizmus, emancipáció, hit vagy épp vallási
kérdés. Ezeket ügyes kézzel és hatásos eszközökkel tárják elénk a
rendezők, mindemellett nem ússzuk meg a filozofálást sem, amik bár
szépen csengnek, néhol túl szájbarágósak és közhelyesek. A Felhőatlasz
rengeteget ugrál a szegmensek közt, amik talán összezavarhatják nézőt,
mivel sok nevet és dolgot kell elraktározni magunkban ahhoz, hogy együtt
élhessünk a cselekménnyel, az összhatás mégis eléri célját, azaz
szórakoztat. Egyszerre kínál igényes és sokrétű szórakozást, mégis
felhasznál olyan kommersz elemeket, amik elengedhetetlenek egy mai
mozifilmhez. (le a kalappal, hogy 100 millió dollárból ilyen látványt
kihoztak)
A
Felhőatlasz azonban mégsem tökéletes alkotás. Túl sok mindent akar
láttatni, túlmisztifikáltnak látszani, holott rengeteg kérdésre nem
kapunk választ. Nem tudjuk, hogy lett kiválasztott a klónból, nem tudjuk
mi a jelentősége az anyajegyeknek (persze kapocs, de ezen kívül), de
akadnak olyan elemek, amiket csak azért használtak fel, hogy meglegyen
az a bizonyos összefüggés, mégis mellőzi a funkció bárminemű csíráját.
Nem ajánlható mindenkinek a Felhőatlasz, kell rajta agyalni bőven és
megkockáztatom 2012 legmegosztóbb filmje ez, de a hibái ellenére sem
tudok haragudni rá, annyira magával ragadja az embert.
A
színészek zseniálisak! Halle Berry talán soha nem volt még ennyire jó,
de Tom Hanks, Hugo Weaving, Jim Broadbent és a többi nagy név előtt mind
emelem kalapom. A maszkoknál viszont kilóg a lóláb. Néhol parádésak,
máskor viszont sokkal inkább nevetségesek.
Nagyon nehéz elrakni magunkban a Felhőatlaszt, pont azért, mert rengeteg mindent képes adni. Borzasztóan nagy érzelmi töltet van benne, képes drámai, váratlan, vicces és akciódús lenni,
úgy, hogy szól is közben valamiről. A végfőcím után hosszú percekig
kavarogtak a gondolataim és bizony kell is az agyalás ahhoz, hogy minden
a helyére kerüljön, de egy ilyen változatos és addiktív utazást
követően ez csak természetes. Nem csodálkozom azon, hogy megosztja az
embereket a Wachowski tesók és Tykwer munkája, de abban nincs vita, hogy
az év egyik legegyedibb és legsokszínűbb művét szállították le.
Összegzés:
Színészek: 10/8
Zene: 10/8
Kategórián belül: 10/8
Végítélet: 80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése