Django elszabadul
Quentin
Tarantino az a rendező, akinek a filmjeire érdemes várni. Egy tipikus
zseni, tipikus stílussal. Mindig képes megújulni, gondoljunk csak a két
utolsó filmjére, melyek közül az egyik háborús, a másik pedig western
(illetve southern, de maradjunk a kaptafánál). A kérdés csak annyi volt,
hogy képes-e tartani a jó Quentin a magas színvonalat és egy újabb
mesterművet kapunk, netalántán kiderül, hogy ő sem tökéletes (bár ezt
már bizonyította a Halálbiztossal)! Legyen elég annyi, hogy a rendező úr
köszöni szépen, jó formában van!
Valahol
Texasban járunk 1858-ban. King Schultz fejvadász és éppenséggel keres
is három embert. Itt kerül a képbe Django, a rabszolga, aki tudja ki ez a
három jómadár. Schultz felszabadítja, és együtt néznek a körözött
bűnözők körmére. Az útitársak barátságot kötnek és eltervezik, hogy
kiszabadítják Django hitvesét, aki az állam egyik legnagyobb
rabszolgatartójánál sínylődik.
Mint
olvasható a történet ezúttal nem rejteget magában semmi extrát,
nincsenek nagyszabású törekvések, hatalmas viszályok, esetleg pazar
csavarok. A sztori egyszerű, de frappáns, Tarantino megint nagy fába
vágta a fejszéjét, hisz pont abba a korba időzítette meséjét, amikor is
virágzik a rasszizmus, a rabszolgatartás. Úgy tűnik manapság a
történelem ezen részei érdeklik a mestert.
Tarantino
műveiben hatalmas szerepe van egy-egy karakternek, elképesztő
precizitással talál ki személyeket és ruházza fel őket tulajdonságokkal.
A Django elszabadul egyik fő erénye természetesen az említett szereplőkben rejlik.
Django amolyan tipikus főhős alkat, akit a bosszú, illetve adott
esetben felesége megmentése éltet, de míg a cselekmény első szakaszában
csak másodhegedűs, úgy lesz kis túlzással egy fekete szuperhős a film
végére. És hogy miért csak másodhegedűs? Mert itt van Schultz, aki
lehengerel. Az a higgadt elegancia, a hidegvér, ami árad belőle valami
egészen kivételes. Persze neki is vannak gyenge pontjai, ő is ember, de
magasan a legszerethetőbb jellem. Ha vannak jók, kell lennie rossznak
is. Tarantino ezt is zseniálisan oldotta meg! A másik oldalon, mintha
csak a két főszereplő inverz alakját látnánk, Calvin és társa Stephen
személyében. Négyük párharca parádés, szabályosan tapintható a
feszültség, amikor együtt vannak a vásznon.
A
rendező úr szeret durvulni és kijelenthetem, hogy ezúttal sem fogta
vissza magát. Nincs füllevágás vagy skalpolás, de igencsak tisztességes
vérmennyiség zúdul az arcunkba a majd három órás film alatt. Itt pedig
el is érkeztem a Django elszabadul gyenge pontjához, ami a hossza.
Félreértés ne essék, egyszer sem unatkoztam, ellenben remekül
szórakoztam, de néhol meg lehet érezni, hogy 165 perc, az 165 perc.
Persze ismerjük Tarantino stílusát, szeret szövegelni/szövegeltetni, ez
pedig itt is megnyilvánul. Zseniálisan vicces például az a jelenet,
amikor a Don Johnson vezette rasszista sereg megrohamozza a két főhőst,
aztán összevesznek a maszkok miatt. De említhetném azt a részt is,
amikor DiCaprio karaktere „koponyazúzási tippeket” ad Djangoéknak.
Hidegrázás! Ha mindenképp bele akarnék kötni valamibe, az a
kiszámíthatóság. Lesz hüledezés és meglepő pillanat, de magasan ez a
legkiszámíthatóbb Tarantino mű.
Jamie
Foxx rendben van, de többen is ellopják előle a show-t. Hogy kik?
Christoph Waltz, Leonardo DiCaprio és Samuel L. Jackson. Egytől egyig
brillíroznak, DiCaprionak pedig megelőlegezek egy Oscar szobrot. A zene,
szokás szerint kiváló, de ezt már megszokhattuk Tarantinotól.
Igen,
megint megcsinálta! A Django elszabadul tartalmas szórakozást nyújt,
mindemellett borzasztóan változatos. Van itt meglepetés, kőkemény akció,
visszafogott szerelmi szál, remek humor, egyszóval minden, ami kell!
Nem a mester legjobb filmje, de hozza a tőle elvárható zseniális
húzásokat és szórakoztat. Mert ha Tarantino elszabadul…
Összegzés:
Színészek: 10/9
Zene:10/9
Kategórián belül: 10/8,5
Végítélet: 87%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése