Dear Esther
Ismét
egy olyan játékkal áldott meg a sors, amivel a puszta véletlen (amik
tudjuk, hogy nincsenek) során találkoztam. Egy néhány tagú indie
fejlesztőcsapat munkája a Dear Esther, ami nem fog a nagy címek
babérjaira törni, de valami olyasfajta új dologgal ajándékoz meg, amit
jó darabig emésztgethet az ember.
A sziget
Történetünk egy szigeten játszódik, amit fel kell térképeznünk. Hősünkről semmit sem tudunk, viszont az ő narratívája viszi előre a cselekményt.
Rendre a címben szereplő hölgyhöz szól és talányokban beszél, ami
fejtörést okozhat a játékosnak. Egy tragikus eseményre lehet
következtetni a monológokból, ennél többet azonban semmiképp sem
szeretnék elárulni a sztoriról. Azt azonban garantálom, hogy a befejezés
után számtalan (nekem is eszembe jutott kapásból 2-3) teóriát lehet gyártani arról, hogy a múltban milyen események vezettek idáig és milyen szigeten is vagyunk éppen. Röviden: itt bezony gondolkodni kell!
Játék?
Jogosan
merül fel a kérdés. Játék ez egyáltalán? Én leginkább azon az
állásponton vagyok, hogy egy játék, egy novella és egy művészfilm
mesteri elegye a Dear Esther. Miért? Mert a sétáláson (ja meg úszáson) kívül semmit(!) nem lehet csinálni benne.
Az hagyján, hogy nem lehet lőni, tárgyakat felvenni és a többi, de még
futni, ugrani és guggolni sem. Ha ez utóbbira lenne szükség, a játék
automatikusan megteszi helyettünk. Annyi a dolgunk, hogy nyomjuk a W-t,
nézelődünk és eljutunk a megadott helyre. Semmiféle interakcióba nem
lehet lépni semmivel. Azt hiszem az emberek 90%-át ezzel el is
ijesztettem a Dear Esthertől, de aki nem fogékony egy kis különcségre,
annál alapból zátonyra futott a játék. Mindemellett illúzióromboló lenne
rohangálni és egyéb oda nem illő dolgot csinálni ebben az
atmoszférában. A Dear Esther így jó ahogy van, a maga melankóliájával és
komótos sétájával.
Állkeresés
Vannak
olyan játékok, ahol sok múlik a grafikán. A Dear Esther nem feltétlenül
ilyen, engem speciel akkor is megfogott volna, ha csúnyább, mert a
történet épp eléggé magával ragadó. A látvány mégis elképesztő. Külső
tereken és közelről ez nem annyira szembetűnő, de sikerült úgy játszani a
fényekkel, árnyékokkal, hogy a hatás garantált. A négy helyszín
(világítótorony, bója, barlangok, jelzőfény) közül egyértelműen a
barlangoknál jön ki ez a legjobban. Az ember megáll és csodálja a cseppkövekből álló járatokat, a vízesés koptatta lejtőket
és a csodálatos fényeket. Egyszerűen látni kell, mert szavakkal
leírhatatlan. Ezen kívül muzikális téren is pazar minőséget produkál
alanyunk. Sejtelmes dallamok, ambientes témák és szép zongorajáték
vegyül a lágy dúdolászással.
Summa
Aki tudja magáról, hogy fogékony az efféle dolgokra, vagy szimplán kíváncsi rá, mit nyújthat a Dear Esther, ne habozzon. Egyfelől azért sem, mert a játék borzasztóan rövid.
Elsőre bő egy órába, másodszorra szűk 40 percbe került végigbarangolni a
szigetet. Tarthatott volna egy kicsivel tovább, de a történet így
kerek, így kellett lezárni, úgyhogy nincs okom panaszra. Mindenképp
érdemes újrajátszani, hisz találkozhatunk új szövegekkel és számomra sokkal több dolog vált érthetővé a ködös történetben. Elsőre kicsit tömény volt, de a szimbolikája remekül működik, ami előtt szintén emelem kalapom.
A fejlesztők „kísérleti kísértettörténetnek” nevezik munkájuk gyümölcsét, ami kicsit becsapós. Néha valóban látni egy-egy árnyat és hallani fura hangokat, de nem kell semmi ijesztőre gondolni.
A Dear Esthernek ezek nélkül is bitang erős atmoszférája van, remek
története és olyan érzelmeket képes előcsalogatni az emberből, amire
iszonyú kevés játék, film, novella, (ahogy tetszik) képes.
Az
viszont biztos, hogy ezt nem az átlag gamereknek találták ki. Lehet
utálni, lehet rá hurrogni, ettől függetlenül a Dear Esther hosszú évek
óta az egyik legegyedibb, legfrissebb, legérzelmesebb játék. Igen,
játék! Nem is akármilyen.
Összegzés:
Grafika: 10/9
Zene: 10/9,5
Játékélmény: 10/8
Végítélet: 90%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése