Filmfreak blog

A titánok haragja

(Wrath of the Titans)

Az első részt vártam, ám annál nagyobb csalódást okozott. Logikátlan, buta tucat-fantasy volt szép látvánnyal. Sem a nézők, sem a kritikusok körében nem aratott osztatlan sikert (finoman szólva), mégis jókor jött, a nézőket érdekelte Perseus kalandja. Világszerte majd fél milliárd dollárt hozott a Titánok harca, a folytatás természetesen elkerülhetetlen. A biztonság kedvéért a rendező kilétét megváltoztatták, hátha… de ez nem mindig elég. Itt sem.

10 esztendővel járunk az első rész eseményei után, Perseus elutasította a halhatatlanságot és halászként él fiával. Zeusz egy nap segítséget kér tőle, mondván az istenek gyengék, néhányan már el is tűntek (???) és Hádész meg akarja idézni a démonok ősatyját, Kronoszt. Hősünk kénytelen ismét harcba szállni a világ megmentéséért. Összegyűjti kis csapatát és útnak indul, hogy felkutassa azt a személyt, aki segíthet: a kovácsistent.

Kezdjük ott, hogy a film elején meghal Io, Perseus felesége. Nem tudjuk miként, csak meghalt. Hogyan? Az első részben ő maga mondta, hogy kortalan félisten, aki látta meghalni szeretteit. Most akkor kortalan vagy halhatatlan, nem ugyanaz! Ráadásul fel is támadt, hogy tudott egyszer csak úgy mégis meghalni? Áhh, hagyjuk, jól indul a film.

Nagyjából 5 perc elteltével bele is csapunk, tüzes kőzápor, kimérák és egyéb bizarr lények terrorizálják a polgárokat. Ez a tendencia pedig a bő másfél órás film alatt szépen szinten van tartva, tehát aki akcióra vágyik, nem is dönthetne jobban. Az más kérdés, hogy ezen kívül semmit, azaz semmit nem kapunk, illetve mégis, mindenből egy picit. Egy pici dráma, egy pici motiváció, egy pici szerelmi szál (teljesen feleslegesen). A karakterek elképesztő, hogy mennyire sablonosak és nincsenek kibontva. Az új jövevény Agenor, aki szintén félisten, Poszeidón fia. Azért van rá szükség, mert Kronoszt csak két félisten győzheti le. Ehhez képest Agenor az égvilágon semmit nem csinál, csak hozza a kötelező „vicces haver” karaktert. Most akkor mégis mi ez a két félisten cucc? Igen, a kedves forgatókönyvírók megint magasról tojtak egy nagyot a logika fogalmára. Ez azonban csak egy példa volt, a film tele van ehhez hasonló ökörségekkel (Hádész döntései is megérnek egy misét), amiken felállt a szőr a hátamon. A dialógusokról se feledkezzünk meg, hisz ott sem filozofálták túl az írók. A lelkesítő beszéd már az elődben is inkább kínos volt, itt megmaradtak az „eszemben sincs” beszédet mondani verziónál. Lehet, hogy nekünk jobb így. A zárás bot-egyszerű és inkább már kínomban vigyorogtam, mintsem komolyan vettem.

Akkor mégis miért érdemes megnézni a Titánok haragját? Ha muszáj mondani valamit, akkor a fent említett akciójeleneteket és a hozzá dukáló látványt emelném ki. Mindemellett a tempó is végig pörög és az utolsó nagyjából negyed órában kapunk egy egész tisztességes csatajelenetet. Persze van, akinek ez elég, urambocsá nekem nem!

Sam Worthington ismét zsánerszerepben, nem is várunk tőle mást, minthogy keményen nézzen és ossza az áldást. Liam Neeson és Ralph Fiennes viszont más tészta, a kiváló színészektől azonban itt nem futja sokra. A kötelező „jócsaj” ezúttal Rosamund Pike, aki engem személy szerint borzasztóan irritált. A játéka pedig egyenesen pocsék.

A folytatás lényegében ugyanaz, mint az előd, minimális változtatásokkal. Hádész helyett Árész a főgonosz, Kráken helyett Kronosz a szörny, Io helyett Andromeda van, a banyák helyett Héphaisztosz. A színvonal is hasonló szinten mozog, annyi különbséggel, hogy a látvány szebb, rápakoltak egy tisztességes, ám minden szempontból nélkülözhető 3D-t, ezen kívül az akciók feszesebbek és a tempó sebesebb. Viszont ahhoz, hogy feledtesse a blőd dolgokat és szórakoztatóvá váljon, ez édeskevés. Reméljük a titánok többször nem harcolnak!

Összegzés:

Színészek: 10/5

Zene: 10/6

Kategórián belül: 10/4,5

Végítélet: 49%