A fekete ruhás nő
(The Woman in black)
A
fekete ruhás nő nagy múltra tekint vissza. Susan Hill rémregényéből
1989-ben készült tv-film, később színházakban is játszották
színdarabként. Most újra elővették a sztorit, ami többek közt azért
érdekes, mert ez a Harry Potterként ismert Daniel Radcliffe első önálló
szerepe. A rendezői székben pedig a brutális Eden Lake direktora, James
Watkins ült.
Arthur
fiatal, özvegy ügyvéd és van egy négyéves fia. Felesége belehalt a
szülésbe, ő pedig egyedül, illetve egy dadus segítségével neveli a kis
Joseph-et. A munka azonban elszólítja egy kisvárosba, ahol hagyatéki
nyilatkozatokat kell rendeznie. Arthur útja egy ódon ház falai közé
vezetnek, ahol újabb iratokat talál, de szörnyű titkokkal is szembe kell
néznie. A kisváros retteg egy bizonyos fekete ruhás nőtől, beszélni
azonban senki nem akar róla. Arthur nyomozni kezd.
Rögtön
az elején leszögezném, hogy sem a regényhez, sem a 89-es filmhez nem
volt szerencsém, de még a történetet sem ismertem, így teljesen
látatlanban, laikus szemmel ültem le a képernyő elé. Az alapkoncepciót
nem nevezném se egyedinek, se ötletesnek, edzett film/horror őrültek
könnyedén kikövetkeztethetik: egy kísértethistóriával állunk szemben,
amiben a múlt sérelmei miatt „gonoszkodik” egy szellem. A történet pedig
kifújt, ezzel a rövid mondattal summázni lehet sztorit. Természetesen
apróbb mellékszálak és a szokásos nyomozás elengedhetetlen, de ezek
amolyan szimbolikus jelleggel bírnak, érdemben nem sokat tesznek hozzá a
cselekményhez. A fekete ruhás nőnek egyetlen célja van! A dermesztő atmoszféra megteremtésével a frászt hozni a nézőre. Ebben pedig tökéletesen helyt áll.
Manapság szűkölködünk az olyan horrorfilmekben, amik tényleg tudnak feszültséget gerjeszteni és félelmet táplálni az emberben. Tavaly is maximum az Insidious érte el azt a célt, ami egy horrorfilm fő szándéka kéne, hogy legyen:
a borzongatás. A fekete ruhás nő sem 100%-osan működik, beveti a
kliséket, a sablonos hanghatásokat, mégis a fullasztóan kopár képi világ
és a rideg, ijesztő jelenetek abszolút megteszik a hatásukat. Zseniális például az a nagyjából 20 perces jelenetsor, amikor Arthur egyedül van a kies házban
és próbálja kitalálni, hogy ő őrült-e meg, vagy tényleg egy
szellemtanyára tévedt? Szinte egy szó nem hangzik el ez idő alatt, a
feszültség tapintható, az árnyak már karnyújtásnyira… Miután pedig
feltűnik az első élő ember, a néző is megkönnyebbül, a főhőssel együtt
lélegzünk fel, hogy aztán újra belevessük magunkat a kérdések
zuhatagába. Sokan szidták a befejezést, mert elüt az eredeti
változattól. Szerintem semmi probléma nincs vele, maximálisan eléri a
célját, hatásos, sőt egyedi.
Daniel Radcliffe-t
furcsa volt fiatal felnőttként látni, pláne apaszerepben. Idővel
azonban ettől könnyen elvonatkoztathatunk. Sok sikert neki a jövőben is!
Ciarán Hinds játékát érdemes még kiemelni, aki szintén jól teljesít, de
ez a film, sokkal inkább Radcliffe egyszemélyes show-ja.
Csodát
senki ne várjon, egy jó horrort azonban igen, mert A fekete ruhás nő
bizony az! Nem rendelkezik fordulatos, összetett történettel, a
cselekmény javarészt mellőzi a csavarokat és az alapszituáció sem
mondható egyedinek. A ködös táj, a kopár látványvilág, a fojtogató feszültség és az ijesztő jelenetek
azonban messze kiemelik az átlag horrorok mocsarából ezt a kosztümös
rémmesét. James Watkinst pedig lassan elkezdhetjük a „parafilmek”
nagyágyúi közt emlegetni. Így kell horrort csinálni!
Összegzés:
Színészek: 10/7
Zene: 10/7
Kategórián belül: 10/8
Végítélet: 72%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése