Filmfreak blog

A nyomorultak

Victor Hugo műve az egyik legtöbbször feldolgozott darab a történelemben. Legyen szó film vagy színpadi változatról, a Nyomorultak történetét milliószor láthattuk, ezúttal a két éve Oscart nyert Tom Hooper vitte vászonra Jean Valjean történetét.

A sztorit úgy hiszem mindenki ismeri, de röviden vázolnám. Jean Valjean majd 20 évnyi rabság után szabadul fogáságából, de képtelen új életet kezdeni. Mindenki megveti, lenézni, de mint tudjuk jó tett helyébe jót várj. Valjean egy segítőkész tett után megtanulja mi az emberség, szeretet és még barátokat is szerez. Régi ellenlábasa Javert azonban nem nyugszik, míg holtan nem látja.

Nem szeretem a musical műfajt. Valamiért nem az én stílusom a dalolászó, affektáló színészek konstatálása, persze néhány kivétel azért akad, mint mondjuk a Hair, a Bugsy Malone vagy a Sweeney Todd. Épp ezért tartottam is a Nyomorultaktól, utólag belegondolva jogosan. Értem én a musical lényegét, de a film több, mint két és fél órás! Borzasztóan kevés benne a beszéd, szinte végig énekelnek, olyan részeknél is, amikor nem lenne rá szükség. Az ének pedig gyakran kimerül annyiban, hogy a szereplők beszédhangjuknál egy oktávval feljebb és elnyújtva mondják ki mi bántja őket. Most akkor vagy énekeljenek, vagy beszéljenek, de ez a köztes állapot egy idő után frusztráló. Az már más kérdés, hogy az áriázások legalább fele egy-egy monológnak felel meg. Ezzel az a probléma, hogy a szereplő eldalolja azt nekünk, amit már alapból tudunk. Rendben, legyen, de miért kell ezeknek a betéteknek legalább tíz percig tartaniuk? Így borzasztó nehéz végigülni azt a majd 160 percet.

Félreértés ne essék, a Nyomorultak több, mint korrekt adaptáció, Hooper zseniálisan nyúlt az alapanyaghoz, képes játszani az érzelmekkel és bizony betámadja a könnyzacskókat kíméletlenül. A dalok változatosak, ez viszont annyira nem nagy erény. Akad köztük borzalmas, de olyat is hallani, amire az ember beállna a forradalmárok közé és velük együtt skandálná a szöveget. A másik probléma a Nyomorultakkal, hogy nem működik filmként. Persze ez túlzás, de rengeteg esemény megalapozatlan vagy összefüggéstelen, ezek színházban rendben lennének, de mozifilmben nem így működnek a dolgok. Legjobb példa erre az ömlengős romantikus szál. Szóval nem rossz, még magamon is meglepődtem, hogy olykor mennyire beszippantott, de valahogy mindig sikerült egy lépést visszafelé tenni.

Hugh Jackman nagyszerű Jean Valjean, Russel Crowe meglepően jól dörmög, Anne Hathaway pedig megérdemelten kapott Oscart azért a 20 percnyi szenvedésért, amit produkált. A fiatal szerelmespár Amanda Seyfried és Eddie Redmayne szinte végig irritáltak, a hoppon maradt Samatha Barks viszont üde színfolt volt, piszkosul gyönyörű lány, ezt kár lenne firtatni. Mégis Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter akik viszik a show-t. A gátlástalan tolvaj páros csempészi bele ebbe végtelenül depresszív műbe a humort, ami úgy kell, mint egy falat kenyér. Le a kalappal előttük!

Nagyon vegyesek az érzéseim a Nyomorultakkal kapcsolatban. Borzasztóan igényes, aprólékosan össze van rakva, Tom Hooper pedig remek munkát végzett. A dalok kicsit túl szélsőségesek, mégis megvan a filmnek az, az autentikus atmoszférája, ami miatt lehet szeretni. Én mégsem tudom teljesen és nem feltétlenül a hossza miatt (bár az sem túl nagy előny), inkább az elkövetett túlzások a fő ok, amit fentebb is említettem. Mindenesetre soha rosszabb musicalt!

Összegzés:

Színészek: 10/8

Zene: 10/6,5

Kategórián belül: 10/7

Végítélet: 70%