Frank
Nem kommersz filmet nem volt még
olyan könnyű eladni, mint a Franket. Napjaink egyik legnagyobb szupersztárja a
főszereplő (Michael Fassbender), aki ráadásul végig egy papírmasé fejet visel a
filmben. Lenny Abrahamson alkotása azonban nem reked meg a hatásvadász
szórakoztatásnál.
Jon egy irodában dolgozik,
átlagos élete van, szabadidejében zenét ír. Amikor egy véletlen során találkozik a
Soronprfbs nevű indie banda tagjaival, felajánlja a szolgálatait
billentyűsként. A csapat elvonul egy ír falucskába, ahol fel akarják venni az
albumukat. Az eredmény azonban a vártnál lassabban érkezik.
A cselekmény első fele egy
abszolút jópofa vígjáték benyomását kelti. Jókat mosolygunk, figyeljünk Jont,
ahogy próbál beilleszkedni. Persze egy olyan bandába nehéz, ahol a főnök sosem
veszi le a maszkját, a dobos végtelenül flegma, a gitáros csak franciául
beszél, a másik szintis gyűlölködik, a menedzser pedig szeret próbababákat
dugni. Hősünk mégis élvezi a helyzetet, az aktuális munkafolyamatról is rendre
beszámol az egyre növekvő számú követőinek Twitteren. Természetesen érezik a
nagy lehetőség a hírnév felé, csakhogy nem biztos, hogy mindenki erre vágyik.
Itt jön el az első olyan pont, amikor Abrahamson komolyra veszi a hangsúlyt.
Mindig is nagy a dilemma az alkotói szabadság és a kommerszebb, populárisabb
irány közt, ami viszont pénzt és ismertséget hozhat. A komplett film is
egyfajta módon erre reflektál, hisz a Frank lehetett volna egy teljesen
kommersz, kissé őrült vígjáték, egy zakkant banda befutásáról. Erről azonban
szó nincs, Abrahamson inkább belemegy a mentális betegségekbe, a szociális
háttérbe, a félelmek levetkőzésébe. Az utolsó harmad aztán átfordul drámába, de
a Frank mindig képes belecsempészni a humort a képkockákba és mindig a
legjobbkor. Végigkísérjük Jon útját, a zárásnál pedig okkal gondolhatjuk azt,
hogy ennek semmi értelme nem volt, hisz ugyanott tart, ahol elkezdte. Ez az
állítás azért téves, mert a közben eltelt bő egy év alatt a srác teljesen
megváltozott, s lehet, hogy még keresi magát, de a jelleme sokkal összetettebbé
vált. Ez a legjobban ott ütközik ki, amikor epilógusban Jon képes megmaradni a
háttérben. Nem gondoltam volna, hogy a Frank ilyesmivel fog előrukkolni, de az
utolsó jelenet egyszerűen szívszaggatóan gyönyörű.
Michael Fassbender zseniális,
mint mindig, remekül kihasználja a „láthatatlansága” előnyeit. Maggie
Gyllenhaal a másik aki felér mellé, a kiismerhetetlen, érzelmileg túlfűtött
agresszív csaj szerepében. Domhnall Gleeson visszafogott, de lényegében ő
képviseli az átlagembert, azaz minket és azt szuperül teszi.
A Frank nem az a könnyű matiné,
mint amit mondjuk az előzetesben sejteni lehetett. Sokkal mélyebb, érzelmesebb,
lélektanilag összetett dramedy, ami piszok változatos és egyedi. Természetesen
a humor is rengetegszer van jelen és sokat fogunk nevetni, de a végeredmény
igenis komoly. Ez azonban ne tántorítson el senkit, inkább váltsunk jegyen
ennek a kimondhatatlan nevű indie bandának a koncertjére. Az élmény garantált!
Összegzés:
Színészek: 10/8
Zene: 10/8
Kategórián belül: 10/7,5
Végítélet: 78%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése