Halhatatlan szeretők
Jim Jarmusch olyan rendező, aki
nem ontja magából a filmeket, de ha készül valamivel, az biztos különleges
élményt tartogat. Ő sem tévedhetetlen, de sok mai direktorral ellentétben van
stílusa, ez pedig a Halhatatlan szeretőkből tökéletesen visszaköszön.
Adam és Eve vámpírok. Időtlen
idők óta házasok, szeretik egymást, de míg a férfi Detroitban, addig a nő
Marokkóban él. Adam magába forduló zenészként tengeti napjait és már nem látja
értelmét az életnek. Utálja a világot, az embereket csak zombiknak tartja és
öngyilkos akar lenni. Eve ezt persze nem hagyja, ezért visszamegy hozzá és
együtt próbálják meg átvészelni a nehéz időszakot.
A filmnek lényegében nincs se
története, se cselekménye, ha hőseink nem vért innának, akkor egy egyszerű
melankolikus romantikus drámát látnánk. A vámpír lét, az örökkévalóság érzése
viszont nagyon is kell ahhoz, hogy megértsük mitől ilyen mély Adam és Eve
kapcsolata és miért akarja a férfi elhagyni az „élők” sorát. Rengeteg
kultúrtörténeti utalást kapunk, főleg az irodalom világából, de a művészet és a
tudomány is képviselteti magát a dialógusokban. Szintén zseniális húzás
Jarmuschtól ahogy a film elején bemutatja a világ két távoli pontján levő
főhőst, akik közt még így is megvan a kapocs, a kölcsönhatás. A pláne az
egészben pedig, hogy utána Eve ezt nyomatékosítja egy monológban, amikor a
kvantummechanikáról és a csillagokról meg a holdról beszél. A bonyodalmat Eve
húga szolgáltatja, aki fiatal, folyton éhes és telhetetlen. Nem szerepel sokat,
a lényeg nem ő, mégis felrúgja az állóvizet és jót tesz a film tempójának.
Apropó tempó. Végig lassú, komótos mértékben haladunk, ami egy idő után kicsit
zavaró és álmosító, de szerencsére a már említett vérfrissítő (ha-ha) elemekkel
sikerült feldobni az összképet.
A Halhatatlan szeretők képi világa
hasonlóan sötét és kimért, mint a film, napfényt egyetlen egyszer sem látunk,
hőseink végig a sötétben élnek. Ez azért újfent remek húzás, mert így a néző is
át tudja érezni milyen a vámpírlét. A film végére már pokolian hiányzott a
fény, áhítoztam egy kis színre, a folyamatos sötétségben. Külön kiemelném még a
két szerelmes kapcsolatát, akik teljesen különböznek, mégis összeillenek,
Jarmusch pedig ezt is úgy oldotta meg, ahogy kell! Ők Ádám és Éva, a fekete és
a fehér, a jing és a jang.
Tom Hiddlestone jól hozza fásult
hőst, jó volt végre nem csak Lokiként látni. Tilda Swinton újfent tökéletes, ez
a nő egyszerűen képtelen hibázni, varázslatos. Mia Wasikovska és John Hurt is
jók, de ez a film kétszereplős és ez így is van jól!
Nem tudok elmenni szó nélkül a
filmzene mellett, ami hosszú idő óta a legjobb, amit hallottam. Persze ehhez
szeretni kell a balladásabb, kissé stoneres beütési gitárzenét, de engem
lenyűgözött.
Rétegfilmről van szó és biztos,
hogy sokan utálni fogják, hogy nincs kerek történet, pörgő akciók és a
klasszikus vámpírfilmes sablonok, mégis sokkal jobban átjön ennek a kultusznak
a lényege, mint a stílus legtöbb képviselőjénél. A sötét képi világ, a
fásultság, a mai társadalom, kvázi az ember kritikája szuperül ki vannak
ragadva. Ehhez társul a sajátos atmoszféra és a zseniális zene, úgyhogy bizton
állíthatom, hogy Jim Jarmusch újra vért pumpált a vámpírfilmek halványuló
műfajába.
Összegzés:
Színészek: 10/8
Zene: 10/9
Kategórián belül: 10/7,5
Végítélet: 77%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése