2014. május 27., kedd

Halhatatlan szeretők kritika



Halhatatlan szeretők



Jim Jarmusch olyan rendező, aki nem ontja magából a filmeket, de ha készül valamivel, az biztos különleges élményt tartogat. Ő sem tévedhetetlen, de sok mai direktorral ellentétben van stílusa, ez pedig a Halhatatlan szeretőkből tökéletesen visszaköszön. 


Adam és Eve vámpírok. Időtlen idők óta házasok, szeretik egymást, de míg a férfi Detroitban, addig a nő Marokkóban él. Adam magába forduló zenészként tengeti napjait és már nem látja értelmét az életnek. Utálja a világot, az embereket csak zombiknak tartja és öngyilkos akar lenni. Eve ezt persze nem hagyja, ezért visszamegy hozzá és együtt próbálják meg átvészelni a nehéz időszakot.


A filmnek lényegében nincs se története, se cselekménye, ha hőseink nem vért innának, akkor egy egyszerű melankolikus romantikus drámát látnánk. A vámpír lét, az örökkévalóság érzése viszont nagyon is kell ahhoz, hogy megértsük mitől ilyen mély Adam és Eve kapcsolata és miért akarja a férfi elhagyni az „élők” sorát. Rengeteg kultúrtörténeti utalást kapunk, főleg az irodalom világából, de a művészet és a tudomány is képviselteti magát a dialógusokban. Szintén zseniális húzás Jarmuschtól ahogy a film elején bemutatja a világ két távoli pontján levő főhőst, akik közt még így is megvan a kapocs, a kölcsönhatás. A pláne az egészben pedig, hogy utána Eve ezt nyomatékosítja egy monológban, amikor a kvantummechanikáról és a csillagokról meg a holdról beszél. A bonyodalmat Eve húga szolgáltatja, aki fiatal, folyton éhes és telhetetlen. Nem szerepel sokat, a lényeg nem ő, mégis felrúgja az állóvizet és jót tesz a film tempójának. Apropó tempó. Végig lassú, komótos mértékben haladunk, ami egy idő után kicsit zavaró és álmosító, de szerencsére a már említett vérfrissítő (ha-ha) elemekkel sikerült feldobni az összképet. 

A Halhatatlan szeretők képi világa hasonlóan sötét és kimért, mint a film, napfényt egyetlen egyszer sem látunk, hőseink végig a sötétben élnek. Ez azért újfent remek húzás, mert így a néző is át tudja érezni milyen a vámpírlét. A film végére már pokolian hiányzott a fény, áhítoztam egy kis színre, a folyamatos sötétségben. Külön kiemelném még a két szerelmes kapcsolatát, akik teljesen különböznek, mégis összeillenek, Jarmusch pedig ezt is úgy oldotta meg, ahogy kell! Ők Ádám és Éva, a fekete és a fehér, a jing és a jang. 


Tom Hiddlestone jól hozza fásult hőst, jó volt végre nem csak Lokiként látni. Tilda Swinton újfent tökéletes, ez a nő egyszerűen képtelen hibázni, varázslatos. Mia Wasikovska és John Hurt is jók, de ez a film kétszereplős és ez így is van jól!
Nem tudok elmenni szó nélkül a filmzene mellett, ami hosszú idő óta a legjobb, amit hallottam. Persze ehhez szeretni kell a balladásabb, kissé stoneres beütési gitárzenét, de engem lenyűgözött.


Rétegfilmről van szó és biztos, hogy sokan utálni fogják, hogy nincs kerek történet, pörgő akciók és a klasszikus vámpírfilmes sablonok, mégis sokkal jobban átjön ennek a kultusznak a lényege, mint a stílus legtöbb képviselőjénél. A sötét képi világ, a fásultság, a mai társadalom, kvázi az ember kritikája szuperül ki vannak ragadva. Ehhez társul a sajátos atmoszféra és a zseniális zene, úgyhogy bizton állíthatom, hogy Jim Jarmusch újra vért pumpált a vámpírfilmek halványuló műfajába.       

Összegzés:

Színészek: 10/8
Zene: 10/9
Kategórián belül: 10/7,5

Végítélet: 77%

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése