Feltörő színek
Kék Orchidea
Lassan csordogáló csermely
Féreg van a bőröm alatt… mi
történik velem… nem jön ki… ki kell vágnom
Ki ez a férfi és mit akar, de
mégis tetszik
Disznók
Elmegyek úszni
Tudom mit fogsz mondani
Disznók
Sárga Orchidea
Meg kell ölni a hímzőt
Disznók…
Szép napot hölgyeim és uraim, a
legújabb „Mégis mi a szar volt ez” adásunkat olvassák! Rengeteg filmet láttam
már! Sokszor fogtam a fejem, sokszor vakartam és sokszor estem gondolkodóba.
Mégis olyan alkotást, mint az Upstream Color még soha nem láttam! És itt nem a
David Lynch-féle elszálltságról van szó, ilyen film tényleg nincs még egy!
A történetet csak vázolni tudom,
miszerint egy Kris nevű hölgybe beültetnek egy parazitát. A nő ettől
manipulálhatóvá válik, és a tettesek kisemmizik. Amikor Kris felébred, rájön,
hogy van benne valami, ezért ki akarja szedetni magából. Ez sikerül is, de
elfelejti személyazonosságát és hogy milyen élete volt. Találkozik egy
férfival, aki hasonló problémákkal küzd, és együtt keresik meg a megoldást.
Ez így ésszerűnek hangzik igaz?
Nos el kell, hogy keserítsek mindenkit, a film nem az! Egyfajta váz, kép
kialakul bennünk is, hogy miről lehet szó, de szinte végig teljesen random
jeleneteket látunk egymás után pakolva. Nincs összefüggés, a párbeszédek következetlenek,
a történetvezetés aszimmetrikus és piszkosul szürreális. Olyan, mintha az egész
alkotás egy hatalmas szimbólum lenne, csak azt nem tudjuk, hogy mit akar
jelenteni. Mert itt bizony legalább egy órán keresztül halványlila gőzünk nem
lesz, hogy mi zajlik a képernyőn! Aki mást mond az hazudik, vagy más bolygóról
jött. Egyedül az utolsó harmadban kezdhetünk el teóriákat gyártani és
ténylegesen gondolkodni arról, hogy kinek milyen köze van a másikhoz és némi
ok-okozati összefüggést találni a történetben. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de
a zárás legalább ad némi támpontot, hogy összeálljon a kép. Az így kapott
megoldás azonban továbbra is bizarr és beteg, ugyanakkor van benne valami
gyönyörű és megnyugtató.
Az Upstream Color kőkeményen
megdolgoztatja az embert, próbára teszi a türelmét és a tűrőképességét is.
Bevallom őszintén nagyon felbosszantott az első harmad, effektíve fogalmam nem
volt mit nézek és ez kegyetlenül felhúzott. A filmben mégis van egy elem, ami
miatt képtelen voltam ott hagyni. Ez a zene! Egyszerűen zseniálisak a
dalbetétek, ráadásul a cselekmény hatalmas teret enged annak, hogy a muzsika
élettel töltse meg a jeleneteket.
Shane Carruth rendező furcsa szerzet. Nem
szeretnék belelátni az agyába, illetve félek, ha megtenném, valami hasonló
dolgot találnék, mint az Upstream Color. Ezt a filmet a nézők 80%-a 10 perc
után ki fogja kapcsolni, amit egyfelől meg is értek, ugyanakkor egyáltalán nem
bánom, hogy megnéztem. Carruth hipnotikus erejű agymenést tár elénk, aminek
millió magyarázata lehet. Kevés az olyan alkotás, ami ennyire szabadjára engedi
a tudatot, ami ennyire felrúg minden szabályt és csak a saját feje után megy.
Közel sem élveztem minden percét, felbosszantott, megmosolyogtatott,
gondolkodóba ejtett. Egy iszonyúan szűk réteg fogja csak értékelni, de ahogy
egyre többet írok róla, kezdem azt érezni, hogy én is ebbe a rétegbe tartozom…
Kb. En is ezt gondolom errol a filmrol. Az elso 20 percet lattam de az az erzesem hogy pont annyival leszek okosabb a vegere is. Nem tudom, hogy erdemes e megnezni. Szeretem az ehhez hasonlo alkotasokat, mint pl. Lynch filmjeit, de az O filmjei valahogy tartalmasabbak es -bar fogalmad sincs rola hogy mi tortenik - nem unalmasak. Mar a Primer sikeret sem ertettem, rendkivul unalmas volt.
VálaszTörlésValami tetszett ebben az Upstream Colorsban, de nem tudok szabadulni a gondolattol hogy ennek a filmnek NINCS TORTENETE.
A végére azért egy kicsit összeáll a kép és sikerül megtalálni az összefüggéseket, de ez sem konkrét történet, inkább valamiféle szimbólumzuhatag.
TörlésAmúgy meg egyre inkább úgy vagyok vele, hogy ez egy olyan film, amit miközben nézel kikészít és nehéz végigülni, de ha vége és elgondolkozol rajta egyre jobban tetszik. Én legalábbis így jártam vele.