Nebraska kritika

Nebraska

- Alzheimer-kórja van?

- Csak elhiszi, amit az emberek mondanak neki.

- Kár…

Alexander Payne az a különleges stílusú rendező, aki borzasztó mélyen belemegy az emberi lélek mélységébe. Mindemellett alkotásai zömmel keserédes drámák, remek humorral fűszerezve, gondoljunk csak a Kerülőutakra vagy legutóbbi művére, az Utódokra. Payne ezúttal is beleadta a szívét, lelkét és újfent egy végtelenül emberi alkotással rukkolt elő!

Woody Grant kap egy levelet egy nebraskai cégtől, hogy nyert egymillió dollárt. Az alkoholista nyugdíjas férfi egy csapásra értelmet talál sivár életének és fel akarja venni nyereményét. A gond csak az, hogy mindenki tudja, mekkora átverés ez a szórólap. Grant azonban tántoríthatatlan és segítség gyanánt vele tart fia, David is a hosszú úton.

Első blikkre a David Lynch-féle Straight story ugrott be, kis különbséggel ugyanaz a két történet lényege és mondanivalója. Ez az érzés a végére sem változott, de míg Lynch filmje jóval empatikusabb, addig Payne a realistább, nyers valóságot ragadja meg, ami nem mindig a legszebb, ellenben végtelenül őszinte. A cselekmény egy kvázi road-movie, de szó nincs vég nélküli utazásról, a főhős szülővárosában ugyanis sokat időzünk. Ez a történet legérdekesebb pontja. A szűk családi kör van tisztában egyedül azzal a ténnyel, hogy Woody nem lett milliomos. Hősünk persze mindenkinek elmondja az ellenkezőjét, ami elindítja a gyarlóság lavináját. Mindenki részt akar a nem létező pénzből és semmilyen eszköztől nem riadnak vissza. Amikor bebizonyosodik a fájó tény, akkor pedig körberöhögik szerencsétlen öregembert. A hiszékenység ez esetben viszont végtelen erővel ruházza fel Woody-t, aki magasról tesz arra, ha nem nyer semmit. Végre van célja és el akarja érni, a többiek pedig csak főjenek a levükben. 

A Nebraska másik nagy erénye a karakterekben rejlik.

Woody egy zsémbes, makacs alkoholista, akit nem nagyon fogunk kedvelni, mégis drukkolunk, hogy sikerüljön elérni a kitűzött célt. Fia, David maga a megtestesült jóság. Önzetlenül és feltétlenül segíti és kíséri apját, ő a manifesztálódott remény és kitartás. A főhős feleségét érdemes még kiemelni, aki állandóan panaszkodik, és azzal kérkedik, hogy anno mennyien akartak bejutni a bugyijában. Itt jön elő a Payne által használt klasszikus humor, ami végigkíséri a filmet. Hiába az elkeseredett küzdelem, az emberi önzés gusztustalansága, a humor mindig akkor és úgy jön, ahogy kell. A zárás pedig ezt csak tetézi és egy annyira csodálatos epilógust látunk, hogy azt lehetetlen nem fülig érő szájjal lesni. 

Bruce Dern remek, tökéletesen hozza a nehezen elviselhető Woody-t, de a legnagyobb meglepetést az a Will Forte nyújtja, akit eddig szinte csak idióta vígjátékokban láttunk. June Squibb hihetetlen jó arc, Bob Odenkirk pedig szintén most először drámázott a Breaking Bad óta. 

A Nebraskából sok üzenet lejön. Többek közt az, hogy öregnek, illetve nyugdíjasnak lenni unalmas és szívás. A kor szemét és kíméletlen dolog, de mindig kell, hogy legyen valami célja az életünknek. Elvégre ez ad értelmet a létnek, és a végén lehet, hogy teljesen más módon térül meg a belefektetett energia. Egy olyan módon, ami végtelen önbizalommal és lelki erővel ruház fel. Payne pedig ismét remek tanmesében mutatta meg nekünk, hogy mennyire önzők, kitartók és tántoríthatatlanok, azaz sokszínűek vagyunk. Hiába, az ember már csak ilyen!   

Összegzés: 

Színészek: 10/8

Zene: 10/8

Kategórián belül: 10/8

Végítélet: 80%