A nő (Her) kritika

A nő

Spike Jonze az a fajta furcsa zseni, akit nem lehet megérteni. Gondolok itt arra, hogy a John Malkovich menet és az Adaptáció rendezője hogy lehet annyira zakkant, hogy a Jackass-es arcokkal lógjon, sőt aktívan részt vegyen a tréfáikban? Ez az ember egy rejtély, de amíg olyan filmekkel rukkol elő, mint a Her, addig egy rossz szó nem érheti!

Theodore épp egy válás kellős közepén van, borzasztóan magányos és kissé antiszociális. A boltokban piacra dobnak egy új, öntudattal rendelkező operációs rendszert, Theo pedig jobb híján beszerez egyet. A gépet Samanthának hívják és az első pillanattól kezdve nagyon jól kijön a „gazdájával”. A bizarr az egészben pedig, hogy a két fél szépen lassan egymásba szeret.

A történet első látásra engem a Plasztik szerelemre emlékeztetett. Ott is megkaptuk a különc főhőst, csak ott egy guminőbe volt szerelmes, illetve arra vetítette ki az érzelmeit. A nőben ennél azért kicsit tovább megyünk, jóval mélyebb és másabb érzelmi viharokkal találkozunk. Ráadásul Jonze filmje egyszerre mutatja be egy generáció elgépiesedését, a zseniális pedig az, az egészben, hogy e köré kreál egy csodás szerelmi történetet. Mert hiába kapjuk meg azt a nyilvánvaló tényt, hogy bizony gépektől függünk, olyannyira, hogy már embertársainkat is háttérbe szorítjuk, a Her ettől függetlenül egy igazi szerelmes-film. Nyilván akinek a téma túl elvont, nem fogja magát beleélni, de az alapból ne nézze meg a filmet. Jonze ugyanis hihetetlen természetességgel prezentálja a tényt, hogy lehet ember és gép között is szerelem. A pláne az egészben, hogy efelől nekünk sincs kétségünk! Samantha annyira imádnivaló, annyira szerethető, hogy kvázi odaképzeljük Theodore mellé, mesésen működik köztük a kémia, holott csak egy hangról van szó, nem élő személyről. 

A cselekmény szintén változatos, a film első felét végig nevettem, de a poénok végig kísérik az egész művet. Ez egyfajta könnyedséggel ruházza fel az alapszituációt, holott tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy egy eleve halott kapcsolatról van szó, bármennyire is szépnek tűnik. A műfajkeveredés tökéletes, a Her pont annyira tartalmaz sci-fi elemeket, amennyire kell, és úgy adagolja a drámát, hogy cseppet se legyen mesterkélt. Jonze ráadásul nem fél átmenni "röhejesbe" úgy, hogy az mégse hasson annak. Gondolok itt a furcsa, de borzasztóan érzéki és csodálatos szexjelenetre, a kirándulásra, vagy a lányra, aki bele akarja magát élni Theo és Sam kapcsolatába. Ezek olyan lépések, amiket sokan nem mernének megtenni, de Jonze nemcsak meglépi, hanem olyan érzékkel teszi mindezt, ahogy azt csak egy igazi zseni tudja. Az utolsó harmad pedig ahelyett, hogy egy elbaltázott giccsparádé lenne, egy szívszaggató csoda képében manifesztálódik. A végfőcím után képtelen voltam bármire, ültem és éreztem, ahogy megszakad a szívem, mégis mosolygok. Ezt pedig nagyon kevés film tudja elérni! 

Joaquin Phoenix a tavalyi Masterben hengerelt, most sem vall kudarcot, tökéletet, ahogy mindig! A nagy helyzet viszont, hogy egy olyan filmben zúgtam bele Scarlett Johanssonba, ahol még csak egy másodpercre sem lehet látni. Csodásan duruzsoló hangja magával ragad és szabályosan látjuk a játékát, ami annyira érzelmes és zseniális, hogy arra nincsenek szavak! Nem gondoltam volna, hogy szimplán egy hang is ennyire mély benyomást tud tenni az emberben. Amy Adams és Rooney Mara a szívem csücskei, és hozzák, amit kell, de sajnos itt eltörpülnek Johansson mellett.

A Her több szempontból is különleges alkotás. Egyszerre világít rá egy társadalom betegségére, és egyszerre gyönyörű romantikus film. Jonze annyira ügyesen játszik a részletekkel, hogy mi is a film részének érezzük magunkat. A zene, a karakterek, a sztori, a dramaturgia minden passzol. Egy igazi érzelmi sokk a Her, amin sírunk, nevetünk és elgondolkodunk. Ráadásul úgy konstatálja a szerelmet, amilyen valójában: a legszebb, de egyben legfájóbb emberi érzelemként. Modern és aktuális mestermű ez, amire még nagyon sokáig emlékezni fogunk!

Összegzés:

Színészek: 10/9

Zene: 10/9

Kategórián belül: 10/9,5

Végítélet: 92%