Inside Llewyn Davis
A Coen tesók Hollywood egyik
legváltozatosabb életművével rendelkező rendezőpárosa. Készítettek ők már
kemény westernt (Nem vénnek való vidék), őrült vígjátékot (Égető bizonyíték) és
zseniális gengszterfilmet is (A halál keresztútján), stílusuk pedig messziről kiszúrható.
Legújabb alkotásukkal új irányt vettek, ezúttal megpróbálták elvenni az
életkedvünket… sikerrel.
A 60-as évek Amerikájában járunk,
Llewyn Davis pedig folk zenészként tengeti napjait. Most épp szólóban nyomja,
sajátos stílusa miatt nem igazán tűr meg senkit maga mellett. Illetve mégis,
csak nem hosszú ideig, ő amolyan magányos farkas típus. Nincs lakása, az
ismerőseinél csövezik, hébe-hóba fellép és próbál berobbanni a köztudatba.
Elutazik Chicagóba egy szerződés reményében…
Az ILD lényegében nem szól
semmiről. Persze ez erős túlzás, de a címszereplő karaktere annyira nemtörődöm,
aki csak a mának él, hogy az ő attitűdje körbelengi az egész filmet. Próbál
kezdeni valamit az életével, hisz igyekszik betörni a zeneiparba, ha az nem jön
össze, rendes munkát akar, de mindenbe csak beleles. Nem teszi bele a szívét,
nem képes kompromisszumot kötni, mert büszke és önelégült. A cselekmény pedig
ezt a stilizáltan depresszív kálváriát mutatja be nekünk.
Davis megy egyik helyről a
másikra, olyan barátokkal találkozik, akik kedvesek vele, de igazából
mindegyikük életstílusa szánalmas. Gondoljunk csak a kispolgári nővérre, a
sznob barátokra, vagy a szürke hétköznapokból kitörni vágyó ex-barátnőre. Lényegében
nincs semmi, ami a zenén kívül érdekelné hősünket, nincs célja, nincs miről
gondoskodnia (egy hozzá verődött macskán kívül), egyedül a muzsika menthetné
meg, hisz tehetséges srácról van szó, de tisztában vagyunk vele, hogy nem lesz jobb
élete. A komor összkép azonban nem végig komor, Coenék most is remekül használják
fel a humort. Szórakoztató és poénos beszólásokkal találkozunk lépten-nyomon,
ehhez pedig társulnak a szuper karakterek. Gondolok itt a már említtet exre,
aki egyfolytában anyázza Davist, amiért az felcsinálta, de az arrogáns
jazzénekest is ki kell emelnem, aki amennyire zakkant, annyira sziporkázó
jellem.
Az ILD szinte végig egy megszokott, komótos tempót diktál és volt, hogy
kissé untatott. Ennek ellenére lekötött és magával ragadott ez a lehangoló
világ, de valami hiányzott. Nem volt koherens amit látok, nem volt egész,
hiányzott egy olyan elem, aminek segítségével összeállna kép. Coenék ezzel
pedig tisztában voltak és az utolsó jelenetsorban megadták, amire vágytam. Egy
furfangos, meglepő, de egyszerű (és ironikus) epilógust kreáltak Davis útjának
végére, ami egyszerre töri össze a szívünket és gondolkodtat el az életről.
Oscar Isaac bitang jól énekel. Az
hagyján, hogy jól énekel, de közben még játszani is tud! Az Akadémiának pedig
egy óriási fekete pont, amiért még csak Oscar (kac-kac) jelölésre sem méltatták ezt a
pazar alakítást! Carey Mulligan mindig meg tud újulni, Justin Timberlake sokkal
jobb folk, mint pop énekes, John Goodman pedig még mindig parádés.
Alapjáraton nem bírom sem a
musicalt, sem a zenés filmeket. Az ILD-ben sok a zene, ráadásul nincsenek is
megvágva a dalok, ellenben nagyon is passzolnak a film szomorkás hangvételébe
(bár a Please Mr. Kennedy vidám, mindemellett zseniális dal)! Épp ezért azt
mondom, hogy ne riasszon ez el senkit a megtekintéstől, ugyanis a zenének
fontos szerep jut végig. Arra viszont lehet készülni, hogy az elnagyolt színek,
a csodás, ám fakó képek nem fogják életkedvvel megtölteni a lelkünket, amire
rátesz egy lapáttal a szinte végig kilátástalan cselekmény. Persze akadnak
poénok, de az atmoszféra végig koromsötét. Sötét, akár az életnek nevezett
lebuj, ahol játsszuk önostorozó balladánkat.
Összegzés:
Színészek: 10/8,5
Zene: 10/8
Kategórián belül: 10/7,5
Végítélet: 80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése