A nagy szépség
De régóta vártam már egy ilyen
filmre! Ami végre szembesíti a komplett művészvilágot a saját szánalmas
mivoltával. Paolo Sorrentino pedig ezt tökéletesen prezentálja, a pláne az
egészben, hogy mindezt egy ízig-vérig művészfilmben teszi meg!
- Maga mivel foglalkozik?
- Én? Gazdag vagyok!
- Áh, remek munka!
Jep 65 éves, jelenleg
újságíróként dolgozik. 40 éve írt egy könyvet, ami hatalmas siker lett,
lényegében azóta is abból él. Nem aprózza el, egyfolytában party-kra jár, sznob
estélyeken vesz részt és művészi előadásokon jelenik meg, hogy aztán
szembesüljön vele, hogy céltalan és üres az egész mivolta.
„Rómát látni és meghalni” – hangzik
az idézet, filmünk pedig így is indul. Ezt követően egyből bele is csapunk a
sűrűjébe, azaz a féktelen bulizás, álszentség és a képmutatás birodalmába.
Olyan érzésem volt, mintha egy Bret Easton Ellis regény filmváltozatát nézném,
aminek a szereplői felett eljárt a kor. Az újgazdag miliő, a sznobizmus, a
fennkölt, arrogáns környezet végtelenül egyedivé, ugyanakkor visszataszítóvá
varázsolja az atmoszférát és a karaktereket egyaránt. Közülük Jep az egyetlen,
aki tisztában vele, hogy egy semmirekellő ember, és még a saját életművét is
ponyvának tartja. Ezt azonban a többiek tudtára is adja, méghozzá sajátos
stílusban.
Egészen zseniális az a beszélgetős jelenet, amikor az egyik
középkorú nő a saját életpályáját méltatja, miszerint ő dolgos, szép nő és
remek anya. Jep ezt néhány mondatban annyira ésszerűen, hitelesen és őszintén
cáfolja meg, amire lehetetlen reagálni, mert mindenki tudja, hogy ez az
igazság! Az efféle odaszólások, fricskák teszik igazán különlegessé Sorrentino
művét! Az egész filmből árad a magány, az elkeseredettség, az üresség. Mégis
abszolút vidám, hisz néhány „művészen” remekül derülünk, szánjuk őket és a
nagyra nőtt egójukat, a bulik intenzívek és pörgősek és van, akinek ennyi elég
is. Azzal viszont mindenki tisztában van, hogy a mosollyal csak a saját
középszerűségüket leplezik ezek hipokrita lények. Itt pedig nemcsak az üzleti
életre kell gondolni, maga a vallás sem ússza meg a szembesítést! Jep
folyamatosan ki-kiszól hozzánk és önmagát és a társaságát ostorozza, ugyanakkor
határozottan elindul felfelé a film utolsó harmadában. Olyannyira elindul, hogy
a zárásra szinte meg is találja, amit keresett, a nagy szépséget! Sorrentino
pazarul zárta le művét akkor és úgy, ahogy kell!
A színészek szinte mind-mind
remek munkát végeznek, de ki kell emelni a főszereplő Toni Servillot. Mintha
csak rá öntötték volna a szerepet, küllemben és játékát tekintve is teljesen
átlényegült Jep karakterévé.
Akiket taszítanak a művészfilmek,
azok valószínűleg 10 perc után ki fogják kapcsolni A nagy szépséget, én mégis
ajánlom a filmet nekik is! Azon egyszerű oknál fogva, mert bár a művészfilmes
stílusjegyek itt is megjelennek, a mély tartalom, a társadalomkritika, a
céltalanság szemléltetése nagyon ritkán tud ennyire betalálni! Egy olyan
réteget, közeget láthatunk ebben a filmben, aminek talán a közelébe se jutunk
soha, és bár a film lehangoló, mégis jó szembesülni vele, hogy senki nem
tökéletes. Hisz az egész csak egy trükk…
Összegzés:
Színészek: 10/7,5
Zene: 10/8
Kategórián belül: 10/9
Végítélet: 83%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése