Filmfreak blog

Tirannoszaurusz

(Tyrannosaur)

Paddy Considine-t eddig a kamera innenső feléről csodálhattuk, többek közt olyan filmekben, mint: A Bourne-ultimátum, Dead Man’s Shoes vagy a Remény bajnoka. Első filmjével brit lévén, a saját háza táját állította középpontba és egy reményvesztett ember harcát mutatta meg közelebbről. Néhányszor már említettem, hogy Európa filmes színvonala kezdi felülmúlni az amerikait. A Tirannoszaurusz még tovább erősíti ezt az álláspontom.

Joseph munkanélküli, özvegy, aki ideje nagy részét a kocsmában tölti. Mentálisan megtört, frusztrált, ideggyenge ember. Agresszív, keresi a konfliktusokat, ha pedig ő marad alul, kitölti a dühét máson. Konkrétan az első jelenetben összekülönbözik néhány emberrel, tehetetlenségében pedig szétrúgja a saját kutyáját. Úgy tűnik, hogy élete mégis megváltozik, amikor találkozik Hannah-val a vallásos butikossal, akinek látszólag aranyélete van, de mint tudjuk, nem minden arany, ami fénylik.

A Tirannoszaurusz alig másfél órás és drámához képest meglepően sebes tempót diktál. Minden percben újabb és újabb eseményekkel gazdagodunk, rengeteg dolog történik, Considine mégsem hatásvadász eszközökkel tartja fenn a figyelmet. Egyszerűen magával ragad a látnivaló, a komor, szürke képi világ, a város mocska beszippantja az embert és egészen a zárásig szorosan fogva is tartja. Joseph és Hannah kapcsolata amolyan bizarr ismerkedés eredménye, később azonban egyre több dolgot tudnak meg egymásról és kiderül, hogy nem is annyira különbözőek. Az a furcsa helyzet velük, hogy mindketten látják a másikban a rosszat, azt az embert, akit el akarnak kerülni, mégis egymásra vannak kényszerülve, egymásban látják a kiutat ahhoz, hogy valami végre változzon nyomorúságos életükben. A britek híresek nyers ábrázolásmódjukról, a Tirannoszaurusz csak erősíti ezt a sztereotípiát. Kíméletlen film ez, ami kihat a lelki állapotra, az érzelmekre, erőszakos és igen megrázó. A szimbolikája és az utalásai is remekül működnek, még egy kis Taxisofőr tisztelgés (Joseph, Robert De Niroként mutatkozik be Hannah-nak) is belefért a repertoárba. Ez nem feltétlenül véletlen, hisz Joseph amolyan botcsinálta Travis Bickle-vé avanzsál, azaz megteszi azt, amire te, én vagy más ember nem biztos, hogy képes lenne. Nem kell semmiféle drasztikus Taxisofőr nyúlásra gondolni, a Tirannoszaurusz nem süllyed le arra a szintre, hogy lopjon a fent említett klasszikusból. Az érzelmi hullámvasút és a sorozatos megpróbáltatás, megalázás után nem maradunk jutalom nélkül. Persze ezt sem a szó szoros értelmében kell venni, Considine egyfajta keserédes megoldást kínál, amiben mindenki bűnhődik, de a fény ott pislákol az alagút végén.

Peter Mullan jó színész, de még sosem játszott akkorát, mint itt. Zseniálisan kiszámíthatatlan, akár nyugodt, akár idegbeteg, lehengerlő, amit művel. Olivia Colman pedig méltó partner. Néhány jelenetben megkockáztatom le is játssza a képernyőről Mullant.

A Tirannoszaurusz nem az a film, amit az ember félévente elővesz, hogy újranézze. Nagyon nem könnyű befogadni azt a mennyiségű megrázkódtatást, erőszakhullámot és traumát, amivel itt szembesülünk. Mégis azt kell mondjam, hogy letaglózott és nagyon tetszett. Remek karakterekkel operál, a képi világa elképesztően hangulatos és a dialógusok is remekül meg vannak írva (amikor Joseph az elején leosztja Hannah-t, az valami hihetetlen). Hatásos és mély emberi dráma a legjobb fajtából, a tipikusan „az élet egy kalap szart sem ér” érzéssel. Az pedig már Considine bravúrja, hogy ilyen emocionális sokk után is pozitív élményekkel gondolok vissza rá.

Összegzés:

Színészek: 10/9

Zene: 10/8

Kategórián belül: 10/9

Végítélet: 87%