Filmfreak blog

Melankólia

(Melancholia)

Lars von Trier elég ellentmondásos személyiség. Mostanában inkább a „nácizós” nyilatkozatával botránkoztatta meg a népet, mintsem új filmjével. Ennek ellenére bizton állíthatjuk, hogy lehet szeretni, utálni, de kivételes egyénisége ő a mai filmművészetnek. Ezt a Melankóliával is bizonyította.

Történetünk két lánytestvérről szól, Justine-ról és Claire-ről. Ez előbbi esküvőjébe nyerünk bepillantást, ami nem éppen jól sül el. Justine szókimondó, életvidám lány, ám hajlamos a depresszióra, az esküvő pedig ki is hozza belőle ezt az állapotot. Claire rendmániás, precíz, kissé földhözragadt, de mindene a család. Az esküvő után egy fontos csillagászati esemény tanúi lehetnek hőseink. Ez a Melankólia. Konkrétan egy kisbolygó halad el a Föld mellett. Vagy mégsem csak elhalad, hanem belecsapódik, ami a világ végét jelenti.

A történet elsőre érdekesen hathat és lényegében az is. Miként kapcsolódhat egybe két testvér viszonya a világvégével? Erre számos teóriát lehet gyártani, előjönnek von Trier megszokott szimbólumai, de a lényeg mégis leszűrhető. Az első szűk 10 percben az Antikrisztus felvezetéséhez hasonlóan gyönyörűen fényképezett és lelassított eseménysort kapunk, ami kvázi summázza a filmet. Nem feltétlenül elengedhetetlen, de kifejezetten hatásos elem volt.  A cselekmény két részre van vágva. Az első Justine, a másik Claire története. Előbbi a konkrét esküvőt meséli el, Justine depresszióba zuhanását, világszemléletét, míg utóbbi bemutatja a visszafogott Claire-t és szemlélteti a várakozást az apokalipszisre. Mindkét szálnak megvan a maga erőssége, gyengesége. Justine sztorija jóval karakánabb, eseménydúsabb, ellenben Claire-é lassabb, komótosabb, mégis feszült. Kézenfekvő, hogy a film kétszereplős, mégis számos érdekes karakter tűnik fel: a mogorva, kimért, magának való anya, a szórakozott, kissé elzüllött apa, garasoskodó, képmutató férj vagy épp a munkamániás hataloméhes nagypolgár főnök. Nem zavarnak sok vizet, de tökéletesen szimbolizálják a társadalmi rétegeket, az emberek sokszínűségét, egyszóval a világot. Azt a világot, ami épp pusztulni készül.

Von Trier saját magának készítette ezt a filmet, amolyan terápiaként, akárcsak az Antikrisztust. A főszereplők jellemei is leginkább a rendező kétfajta személyiségét jelképezik, illetve ezek találkozását, ütközését. Az Antikrisztussal kihozta magából a feszültséget, brutalitást, dühöt, így aki vérre szomjazik súlyosan csalódni fog. A Melankólia inkább magát a címben szereplő állapotot, az azzal való harcot, esetleges megbékélést hivatott bemutatni. Aki ismeri von Triert, tudja, hogy nem egy szélsebesen pörgő mozira váltott jegyet. A tempó komótos, de közel sem unalmas, az események olyan intenzitásban követik egymást, ahogy a cselekmény megköveteli. Konkrét hibát nem rovok fel a filmnek, de szőrszálhasogatásként belemehetnénk a csillagászati mélységekbe, mégis felesleges lenne. Az egész folyamat tökéletesen illik a közegbe, kár belekötni.

A fényképezés most is gyönyörű, a szenzációsan kinéző prológusról nem is beszélve. Az egész képi világ előtt le a kalappal, amit csak tetéz a film közben szóló Wagner (Trisztán és Izolda). A zárás pedig megkoronázza az egész addig látottakat és garantálja, hogy jódarabig bambán nézzünk ki a buksinkból.

Kristen Dunst magasan élete alakítását nyújtja, határozott és zseniálisan elmélyül karakterében. Charlotte Gainsbourg szintén remekel, sokszínűségét mutatja, hogy egy jóval visszafogottabb jellemet formál meg, mint az Antikrisztusban. Kiefer Sutherland furcsa volt ebben a szerepben, de jó volt látni a 24-en kívül. A többiek közül felesleges bárkit kiemelni, egyaránt kifogástalan munkát végeztek.

Lars Von Trier önterápiájának második felvonása jóval visszafogottabb elődjénél, ami nem feltétlenül vált kárára. Zseniálisan prezentálja az eltérő jellemeket, számos szimbólumot vonultat fel és úgy csinál egy fantasztikus hangulatú világvége filmet, hogy nem von be semmiféle túldramatizált nyugati eszközt, kvázi nem az apokalipszisen van a hangsúly. Nem garantálom, hogy mindenkinek tetszeni fog, sőt a rendező rajongói sem biztos, hogy szeretni fogják, de szerintem nemcsak az Antikrisztusnál jobb, hanem Von Trier legjobbjai közt is a helye. Azt viszont megjegyezném, hogy megtekintés után könnyen kerülhetünk a címben szereplő állapotba.

Összegzés:

Színészek: 10/8

Zene: 10/8

Kategórián belül: 10/8

Végítélet: 80%