Holdfény királyság
(Moonrise Kingdom)
Wes
Anderson igen karakteres rendező, sajátos stílussal, aki leginkább a
keserédes komédiáiról híres. A cipész pedig maradjon a kaptafánál,
Anderson pedig ehhez tartva magát nem is váltott stílust, és milyen jól
tette? Annyira, hogy elkészítette talán az eddigi legjobb filmjét.
A
hatvanas évek közepén járunk egy aprócska szigetcsoporton. Suzy 12
éves, utálja a családját, nincsenek barátai és dühkezelési problémái
vannak. Sam szintén 12 éves, a helyi cserkésztábor lakója. Árva,
nevelőszülei szerint veszélyes, a cserkésztársak közül szinte senki sem
szereti. A két fiatal mindössze egyszer találkozott, de hosszan tartó
levelezésük során eltervezik, hogy mindketten megszöknek és találkoznak
egy adott helyen. Céljuk, hogy együtt legyenek, hisz végre rokonlélekre
találtak. A cserkésztábor vezetője és Suzy szülei azonban a két
szökevény nyomába erednek.
Anderson
filmje minden szempontból különleges. Többek közt kapunk egy narrátort,
de nem a klasszikus értelemben. Ő fizikai valójában jelen van, a
kamerába néz, és elmondja hol járunk, mit látunk és milyen környezeti
hatások fogják érni hőseinket. A cselekményről egy szót nem szól, nem
rág a szánkba semmit, igazából a szerepe is vitatható, de nekem
tetszett, hogy ott van. A Holdfény királyság gyerekfilm, akinek
eddig még nem tűnt volna fel, és Anderson stílusa rögtön jelzi a
nézőnek, hogy nem kell véresen komolyan venni a kényes helyzeteket, sőt
magát a filmet sem.
Rengetegszer
felötlött bennem a gondolat, hogy ha az adott jelenet alatt nem
gyerekek játszanának, vagy épp a cserkésztábort a tengerészgyalogsággal
helyettesítenénk, itt bizony egy komoly szerelmi történet véres hajszába
való torkollását néznénk. Anderson azonban meglépte azt, hogy
elbagatellizálta a felnőttes dolgokat és csak a gyerekekre koncentrál.
Ez nem mindig sül el jól, konkrétan rengeteg dolog nem derül ki a felnőttek életéről:
Suzy apjának depresszív viselkedése, Laura és Sharp ki nem mondott
afférja és így tovább, holott ezek is érdekesek lennének. Persze a
srácok abszolút ellopják a show-t és ez jól is áll a filmnek, de akkor
alapjáraton nem kellett volna a felnőtt szálat mézesmadzag gyanánt
elhúzni a néző orra előtt.
No de nem akarom szapulni a filmet, mert egyszerűen imádnivaló. Andersonnak sajátos, néhol kissé kétértelmű, groteszk humora van,
de zseniális mértékben passzol a film hangulatához. Amikor a gyerekek
például a testiséggel ismerkednek, hát ott nem lehet nem mosolyogni,
annyira szenzációs jelenet. Ezen felül számos filmes utalással találkozunk
(rögtön az elején egy a Remény rabjaiból), amik még szórakoztatóbbá
teszik az összképet. A zárás kicsit túl sablonosra sikeredett, de ezt
így kellett befejezni, nem továbbgondolva, a mának élve!
Bruce
Willis, Edward Norton, Bill Murray, Frances McDormand, Tilda Swinton,
Harvey Keitel és Jason Schwartzman. Impozáns színészgárda nemde? Meg is
tesznek minden tőlük telhetőt, de csak asszisztálnak a két főszereplő
Jared Gilman és Kara Hayward mellett. A kissrác először inkább volt
idegesítő, mintsem szimpatikus, de egyszerűen nem lehet őket nem
szeretni, annyira magával ragadó a történetük.
Nem
is tudom mire számítottam a Holdfény királyság esetében! Talán egyszeri
szórakozásra, neves színészekkel? Ehhez képest minden várakozásomat
felülmúlta. Anderson visszahoz egy darabot a gyerekkorból, megmutatja
milyen is az őszinte, minden nagyvilági problémától mentes
gyerekszerelem és jól elrejti egy messzi szigetre. Lehet, hogy terjengős
vagyok és ömlengek, de tökéletesen eltalált ez az imádnivaló történet,
amire kizárt, hogy ne mosolyogva gondoljunk vissza. Persze biztos lesz,
aki komolyan veszi, vagy nem fogékony rá, de ők remélhetőleg messze
elkerülik. De miért kéne elkerülni? Mindenki volt gyerek! A Holdfény
királyság pedig a legjobb gyerekfilm az Állj mellém! óta.
Összegzés:
Színészek: 10/9
Zene: 10/8
Kategórián belül: 10/9
Végítélet: 86%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése