Az embermás (Enemy) kritika

Az embermás

(Enemy)

„A káosz, megfejtésre váró rend.”

Denis Villeneuve a kiváló Fogságban után ismét egy thrillert rendezett, ám ezúttal jóval komolyabb vizekre evezett. Nem mintha a Fogságban egy könnyű matiné lett volna, de az Enemy agymozgató misztikuma teljesen más kategória. 

Adam egyetemi professzor, de nem élvezi életet. Minden nap előadásokat tart, este találkozik a szeretőjével, akivel szexelnek és ennyi. Ez ismétlődik nap-nap után, mígnem egy kollégája ajánl egy filmet hősünknek. Adam meg is nézi, majd arra lesz figyelmes, hogy a filmben szereplő egy statiszta kiköpött ugyanúgy néz ki, mint ő. A férfi nyomozni kezd, hogy kiderítse, ki a hasonmása és meg is szervez egy találkozót. A dolgok azonban nem úgy sülnek el, ahogy arra számítani lehetne!

Az Enemy alapsztorija érdekes, ezt kár lenne tagadni. Lehetne ebből a történetből egy mókás vígjátékot is összehozni, elvégre tök nagy poén, ha van egy hasonmásod, aki tényleg minden porcikájában ugyanúgy néz ki, mint te. Villeneuve filmjében persze szó nincs ilyesmiről, az Enemy végig baljós és fojtogatóan nyomasztó atmoszférát áraszt magából. A felvezetés rövid, épp csak beletekintünk Adam repetitív és üres életébe, amikor már jön is a bonyodalom, azaz a másik fél, Anthony. A találkozás aztán a mentális leépülés szélére sodorja Adamet, aki egyszerűen csak célt akart az egyhangú életének, így azonban csak összezavarodva érzi magát, rémálmok gyötrik és Anthony sem száll le róla. 

A cselekmény végéhez közeledve a néző is egyre inkább átkerül ebbe a katatón és összezavarodott állapotba, hisz olyan információk látnak napvilágot, ami összekavarják a szálakat. Ez azonban nem gond, egy kis logikával össze lehet rakni a képet, noha sötét foltok azért akadnak a sztoriban. Rengetegszer előkerülnek a filmben a pókok. Ők jelentik a legnagyobb kihívást, nagyon nehéz belőni, hogy mit is akarnak szimbolizálni, ott motoszkálnak végig az ember fejében, hogy vajon még mi lehet az ő céljuk, miért kerülnek elő egyfolytában Adam életében? Teóriákat természetesen lehet és kell is gyártani, de a film köré leszálló ködöt nagyon nehéz feltörni. Ezt Villeneuve a végtelenül groteszk és bizarr zárójelenettel tetézi, ami úgy fejbe kólintja az embert, hogy garantáltan percekig nem ocsúdunk a sokkhatás alól.

Jake Gyllenhaal zseniális, mint mindig, s két karaktert játszik egyszerre, mégis tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy mikor Anthony és mikor Adam! Mélanie Laurent dögös, Sarah Gadon szintén (még terhes nőt alakítva is), de a filmet magasan Gyllenhaal viszi a hátán!

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kristálytiszta az Enemy minden mozzanata, ezzel szemben nem túlzás, ha azt állítanom, hogy piszok kevés filmen járt ennyit az agyam, miután vége lett. Egyszerűen nem hagyott nyugodni, kellett egy kapaszkodó, egy támpont, ami végül helyre teszi a dolgokat. Noha ez nem teljesen valósult meg, így is tartom, hogy Villeneuve alkotása nem érthetetlen, viszont határozottan kihívás végignézni és ésszerűen összegezni. Ez azonban nem feltétlenül hiba, sőt a komor képi világ, a nyomasztó és sejtelmes atmoszféra, valamint az érdekes alapképlet mindezzel együtt egy olyan bizarr elegyet alkot, amit jódarabig nem fogunk elfelejteni! Csak azok a rohadt pókok…  

Összegzés:

Színészek: 10/8

Zene: 10/7

Kategórián belül: 10/8

Végítélet: 75%