A nimfomániás – 2. rész
Íme itt van Lars von Trier
önmarcangolásának utolsó epizódja, ami A nimfomániás második részében
manifesztálódik. Ahogy az első rész írásában említettem komorabb és keményebb
folytatásra számítottam, ami azt hiszem teljes mértékben be is igazolódott.
Történetünk ott folytatódik, ahol
az előd abbamaradt. Joe vaginája felmondta a szolgálatot, kvázi képtelen
kielégülni, felizgulni, ezért más formáját keresi a szenvedélynek. Ezt a fajta
érzelemmentességet a családi állapota is megsínyli, elválik Jerome-tól és a
saját gyerekétől is. A megoldást egy K nevű szadista formájában találjuk meg,
aki az erőszak és a szado-mazo stílus segítségével újra eljuttatja Joe-t a
csúcsra. Hősünk így újra talpra áll és még egy sajátos állást is szerez.
A cselekmény váza az első rész
ösvényén halad, azaz Joe meséli a szegmensekre osztott történetét, néha pedig
Seligman közbeszól, hogy filozofáljon egyet. Ezek az eszmefuttatások egyeseknek
unalmasak lehetnek és visszafoghatják a film tempóját, de én kifejezetten
élveztem őket. A legérdekesebb eszmecserére rögtön a mű első felében sor kerül.
Itt Joe ecseteli a társadalom borzasztóan képmutató mivoltát, a mindenre
válasszal szolgáló Seligman pedig effektíve most köpni, nyelni sem tud. Ebben a
jelenetben egyébként tökéletesen tudatosul bennünk, hogy Trier alkotása ismét
én központú. Egyértelműen ad olyan nyilvánvaló jeleket, melyekhez hozzá tudjuk
csatolni az ő saját mivoltát. Ez viszont nem csak Joe-ra, hanem Seligmanra is
igaz, ezért kifejezetten érdekesek kettejük párbeszédei.
A második rész annyiban veri az
elsőt, hogy itt sokkal kevésbé lehet érezni a vágást. Ez itt már Trier terepe,
a botrányfilm, amit ígért. Gondolok itt főleg a szado-mazo részekre és az
emberi lélek ürességének szemléltetésére. A cselekmény is változatosabb, nincs
unalmas rész, nincs olyan elem, ami miatt azt éreztem volna, hogy értelmetlenül
került be, az összkép is koherensebb ezáltal. Aki pedig megnézte az első részt
feltételezem tudta mi fog következni. A szex talán kevesebb, de több
polgárpukkasztást kapunk az arcunkba, ez következik az erőszak mértékéből is. A
nimfomániás második része durva, látunk férfi, női nemi szervet és extrém
helyzeteket, de továbbra is állítom, hogy legtöbbször a film ezt megköveteli.
Egyedül talán az „afro” résznél éreztem feleslegesnek ezt a fajta hatásvadászatot.
A zárás aztán megadja a kegyelemdöfést, ami kikövetkeztethető volt, mégis kissé
szükségtelennek tartottam.
A színészek továbbra is jók,
külön kiemelném Jamie Bellt, akit kimondottan jó volt látni egy ilyen beteg
karakter bőrébe bújni.
A nimfomániás második része,
ahogy mondtam komorabb, keményebb és sötétebb lett az elsőnél, noha egy-egy
humoros elem azért akad. A film szépen összeáll egésszé és megismerjük Joe-t,
sőt Seligmant is. Kettejük teljesen különböző szemlélete hatalmas erőt ad a
szexualitással átitatott képsoroknak és változatosabbá, okosabbá teszi a kész
filmet. Tartom, hogy Trier szexfüggő duológiája nem való mindenkinek, A
nimfomániás mindkét része azonban egy remekül összerakott és érett filmmé válik,
ami olykor öncélú és talán tabudöntögető, mégis tartalmas és változatos mű a
világ egyik legzakkantabb és legegyedibb rendezőjétől.
Összegzés:
Színészek: 10/7
Zene: 10/7,5
Kategórián belül: 10/7,5
Végítélet: 74%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése