Filmfreak blog

Utódok

(The Descendants)

Lassan végéhez érkezik a díjszezon, így az ember (már aki) igyekszik minden nagyobb elismerésre várományos mozit megtekinteni. Az Utódok dráma, vígjáték műfaji besorolást „kapott”, a történetet viszont csak nagy-vonalakban ismertem. Nagyjából sejtettem mire számíthatok, de közel sem azt kaptam, amit vártam, ez viszont nem sült el rosszul.

Hawaii. Egy igazi édenkert. Meseszép homokpadok, fűszoknyás táncoslányok szórakoztatnak, egész nap lógatjuk a lábunkat és koktélt szürcsölünk. Gondoljuk mi. De milyen az élet annak, aki tényleg Hawaiion él? Őket elkerülik a problémák, egész nap a függőágyban fekszenek, flancos hotelekben mulatják az időt és immúnisak az élet minden bajára? Nos, nem. Hősünk története arról szól, hogy senki sem kivétel, a sors elől nem lehet elmenekülni. Matt ügyvéd, aki mostanában kevés időt töltött a családjával, s míg távol volt, felesége balesetet szenvedett vízisízés közben. Komában fekszik, Mattnek pedig minden követ meg kell mozgatnia családja egyben-tartásához, hisz két fiatal lánya van. Ezen kívül az üzleti életben is súlyos döntések előtt áll. Nesze neked édenkert…

Az írás elején megemlítettem, hogy dráma és vígjáték az Utódok. Nem tudom ezt ki találta ki, de nem látta a filmet az ziher! Attól még, hogy itt-ott lehet mosolyogni, attól még nem lesz valami dramedy. Az Utódok ízig-vérig dráma néhány megmosolyogtató pillanattal. Miért mondom ezt? Mert nem akarom, hogy valaki azért csalódjon, mert vígjátékot vár. No, de lássuk magát a filmet. Alexander Payne rendező nagyon ért a lélekbúvárkodáshoz. Ezt a képességét itt tökélyre fejlesztette. Az Utódok elképesztően mély érzésekről szól, hihetetlenül emberi és abszolút sallangmentesen hétköznapi. Ezt nem úgy kell érteni, hogy minden ember a filmben látható problémákkal küszködik, de jó eséllyel átélt már egyet, s mást a kedves olvasó is. Ezáltal nem nehéz azonosulni a karakterekkel, de ehhez az is kell, hogy ők maguk is emberiek, ne pedig ripacsok, eszközök, bábok legyenek a cselekményben. Szerencsére az utóbbi dolgokról szó nincs, a szereplők olyan valóságosnak hatnak, akárcsak egy utcán mászkáló átlagpolgár. Megpróbálják élvezni az életet, kikászálódni a gondok fodros hullámaiból és igyekszenek jó döntést hozni.

Maradjunk a karaktereknél. Azon kívül, hogy elhisszük a bújukat, örömüket, levertségüket, szinte mindegyikükről olyan részletes jellemrajzot kapunk, mintha egy Monet festményt elemeznénk. Hiába törekszik Matt a jóra, ha a körülmények kihozzák belőle, tud képmutató és empátiamentes lenni. Emberek vagyunk, hibázunk, egyes szituációk pedig igen groteszk módon üthetnek vissza, ha az ember nem tud mit kezdeni velük. Az Útódok cím szintén telitalálat. Laikus szemmel, látatlanul nem nagyon tudtam mire asszociálni e titulus hallatán. A film végeztével azonban egyértelműen értelmet nyer ez a frappáns cím. A két órás játékidő ellenére egy percig sem untatott, egy másodpercre sem néztem rá az órára, szimplán magával ragad ez az érzelmi hullámvasút és azon kapjuk magunkat, hogy Mattel és a lányokkal együtt keressük kétségbeesetten a megoldást.

George Clooney! Elképesztő, hogy évről évre megfejeli a saját teljesítményét. Olyan erejű alakítással nyűgözött le megint, hogy csak néztem. Anno az Artist kritikánál halálra magasztaltam Jean Dujardin játékát, de az Utódokat látva fogalmam sincs ki a jobb? És akkor ne feledkezzünk meg a többi Oscar jelöltről sem, hisz Brad Pitt vagy épp Gary Oldman sem nyújtottak rossz teljesítményt, hogy finoman szóljak. Brutálisan erős mezőny. Clooney mellett egy szereplőt emelnék ki: a fiatal és gyönyörű Shailene Woodley-t. Az hagyján, hogy nagyon nem csúnya, de olykor lazán felveszi a versenyt a fent méltatott férfival. Le a kalappal!

Alexander Payne ismételten alkotott. Mélyen beleásta magát az emberi lélek mivoltába és forgatott egy végtelenül hatásos és érzelmes filmet. Hawaii, mint helyszín tökéletes, magával ragad és ugyanakkor jó érzéssel tölt el „ott lenni”. Mindezt megspékeli a zseniális karakterekkel, pazar jellemábrázolással és olyan magaslatokba repteti a nézőt, hogy az elhiszi, amit a vásznon lát. Mindezt giccs nélkül a lehető legrealistább eszközökhöz nyúlva. Az élet nem mindig habostorta, a sors elől pedig az sem menekülhet, aki a földi paradicsomban él. Paradise? Paradise can go f*ck itself!

Összegzés:

Színészek: 10/8

Zene: 10/7

Kategórián belül: 10/9

Végítélet: 83%