A világvége
Edgar Wright, Simon Pegg és Nick
Frost „szerelemgyereke” a Cornetto trilógia ezennel lezárult. A zseniális
Haláli hullák hajnalával kezdődött, a Vaskabátokkal folytatódott, majd
elérkeztünk a világvégére, hogy alkoholmámorban úszva ünnepeljük az önfejű,
erőszakos, ám büszke emberi fajt.
Gary a múltban él. Anno a 90-es években
néhány barátjával beiktattak egy kocsmatúrát, aminek a lényege, hogy a srácok
végigjárnak 12 bárt és mindenhol isznak legalább egy korsó sört. A küldetés nem
sikerült és azóta eltelt 20 év, ám Gary egy hirtelen ötlettől vezérelve
összehívja a bandát, hogy befejezzék, amit anno félbehagytak.
A világvége zseniálisan indul.
Mit indul, a film kvázi első harmada úgy pörög, hogy csak kapkodjuk a fejünket.
Egy rövid flashback segítségével betekintést nyerünk a fiatalok lázadó
mindennapjaiba, a féktelen bulizás és ivászat korszakába. Aztán visszatérünk a
jelenbe, amikor is kiderül, hogy mindenki felnőtt, kivéve Gary-t. Ő megmaradt
ugyanabban a stílusban, éretlen alkoholistaként tengeti napjait, akinek
egyetlen célja, hogy teljesítse egykori barátaival a kocsmatúrát. Ahogy Gary
összegyűjti a srácokat, majd elindul maga az ivás, az maga a tökély. Hihetetlen
hangulatos, repkednek a poénok, dőlünk a röhögéstől, holott lényegében semmi
sem történik, csak öt átlagember sztorizgat és egyre részegebb lesz. Aztán jön
a fordulópont: az egyik állomáson Gary beleköt egy fiatal srácba, akiről
kiderül, hogy egy robotszerű valami. Aztán világossá válik, hogy csaknem az
egész város ezekből a kékvérű szörnyekből áll, amiket az űrlények hoztak létre,
hogy jobb hellyé tegyék a földet. Hőseinknek menekülniük kell, de a látszatnak
fenn kell maradnia, így a túra folytatódik. Természetesen kiderül a turpisság
és szép élet-halál harccá alakul az egész cselekmény.
Nincs gond az űrlények/robotok
nevezzük bárminek őket, megjelenésével, de az akció egyértelműen kicsit túl
nagy teret kap és elveszi a poénok erejét. Félreértés ne essék a bunyók marha
jók, látványosak, kemények, de ez a film ennél jóval több és kár, hogy a vége
felé egyre jobban átesünk a ló túloldalára. Aztán a zárásra igazi posztapok
hangulatra váltunk és még mondanivalóra is futja, amit többféleképp is lehet
értelmezni és bár a komolytalanság végig körbelengi a filmet, mégis meglepett
az epilógus.
Simon Pegg lubickol a szerepben
és remekül is áll neki a karakter. Hű társa Nick Frost szintén remek, a kezdeti
töketlen alakból egyre jobb arccá válik. Eddia Marshan, Paddy Considine és
Martin Freeman pedig remekül asszisztálnak, mindnyájukban van potenciál,
mindenki stílusos és megvannak a saját poénforrásaik.
Azt kell mondjam, hogy a Cornetto
trilógia leggyengébb darabja A világvége, de ez abszolút nem vészes két olyan
film mellett, mint a Haláli hullák hajnala és a Vaskabátok. Sőt, messze átlagon
felüli vígjátékról van szó, amely hihetetlen hangulatos, hemzseg a (jó!!!) poénoktól
és végig olyan tempót diktál, mint egy bespeedezett gepárd. Ha nem lett volna
egy bizonyos Itt a vége című film, akkor még az év vígjátéka címet is lazán
bezsebelte volna. Viszont így is örülhetünk, hisz ebben az évben két olyan
komédiát láthattunk, amik újra visszahozták a műfajba vetett hitünket. Az egy
dolog, hogy ehhez el kellett jönnie a világvégének, de ez csekély ár a
minőségért!
Összegzés:
Színészek: 10/8
Zene: 10/7,5
Kategórián belül: 10/8,5
Végítélet: 79%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése