Csak Isten bocsáthat meg
Nicolas Winding Refn és Ryan
Gosling munkakapcsolata újabb közös filmet eredményezett. A 2 évvel ezelőtti
Drive után úgy vártam, mint a messiást, ehhez képest tornádóként kavarognak
bennem az érzelmek. Azt rögtön leszögezném, hogy aki a Drive-hoz hasonló filmet
vár csalódni fog. Ha párhuzamot akarunk vonni, akkor Refn egy korábbi műve, a
Vikingek felemelkedése fog beugrani.
Bangkokban járunk, ahol a
drogbizniszben utazó Billy megerőszakol és megöl egy 16 éves lányt. A civil
ruhás rendőr Chang esélyt ad a lány apjának, hogy bosszút álljon. A bosszú
pedig bosszút szül, Billy anyja a kisebbik fiától, Juliantől követeli, hogy az elkövetők
fizessenek meg tetteikért!
A Csak Isten bocsáthat meg
iszonyúan kimért, lassú és nem túlzok, ha rásütöm a művészieskedő jelzőt. Refn
ezt a filmet magának készítette, ez pedig egyfelől becsülendő, másfelől önző
húzás volt. Nem gondolt a nézőkre, nem érdekelte semmi, viszont nem kötött
kompromisszumot. Ez a kettősség pedig abszolút rásüti bélyegét a filmre. Az
egész alkotást leginkább egy nyomasztó lázálomhoz tudnám hasonlítani, többrétű
szimbolikával, millió lassítással és csodálatos képekkel. Refn története
leginkább a karaktereknél bicsaklik meg. Julian összetett jellem, hatalmas
potenciál lenne benne, gyakran vannak víziói, de csak morzsákban ismerjük meg,
legfeljebb találgatni tudunk miféle traumák érték, mitől lett ilyen emberré.
Chang az egyszemélyes ítélőszék, aki otthon családapa, a munkában pedig
kézcsonkítással vagy halállal büntet. Julian anyja Crystal igazi démon, aki
önző és gonosz, de az ő kidolgozatlansága is bosszantó, noha a „nagyon
speciális kapcsolatom volt a fiammal” szöveg sokat elárul arról, mit is keres ő
Bangkokban.
Az alig másfél órás játékidő lassú és
vontatott, borzasztóan kevés a beszéd, engem mégsem ez zavart. Simán elfogadtam
volna, ha Refn jobban figyel arra, hogy ne csak ő legyen tisztában a
miértekkel. Félreértés ne essék, nem azt várom, hogy mindent a szánkba rágjon és
egy populáris, nézőbarát alkotással rukkoljon elő, egyszerűen csak
túlmisztifikált az egész. Szeretem, ha egy filmen lehet gondolkodni, teóriákat
gyártani, hogy mi-miért történik, de ha nincs meg az összhang a karakterek és a
cselekmény közt, akkor az élmény sem az igazi. Egy dolog azért akad, amiben
Refn nem tud hibázni: a hangulat! A pazar képek, a sötét tónusú színvilág és a
nyers atmoszféra olyan stílussal ruházzák fel a filmet, ami miatt képtelenség
nem a hatása alá kerülni, legalábbis részemről.
Ryan Gosling ezúttal nem csinál
sokmindent, de erre nem is volt szükség. Esélye sincs játszani, ráadásul a
szófukar karakter se működik úgy, mint anno a Drive-ban. Vithaya Pansringarm olyan fizimiskával
rendelkezik, hogy a légynek se tudna ártani. Jól áll neki a szerep, de nekem
kicsit hiteltelen volt. Kristin Scott Thomas azonban kiváló! Minden egyes
mozzanatából árad a profizmus, bár is tény, hogy az ő karaktere volt a
legkidolgozottabb.
Refn filmjeinél megszokhattunk a
kiváló zenét, itt azonban ez csak nyomokban van jelen. Szó se róla, így is átlagon
felüli a soundtrack, de a rendező zeneválasztásában ennél több van!
Az egyik szemem sír, a másik
nevet. Egyfelől csalódtam, és nem azért, mert nem Drive 2-t kaptam, hanem mert
ez egy mestermű lehetett volna, ha Refn nem csak magára gondol közben! A fájóan
egysíkú karakterek zavaróak, a kimértség néhol visszájára fordul és az
erőszaknak olykor semmi funkciója nincs. Mégsem tudok rá teljesen haragudni,
mert a dán fenegyerek szürreális világa magába szippantott és gondolkodóba
ejtett. Megbocsájtunk, de legközelebb gondolj ránk is kedves Nicolas!
Összegzés:
Színészek: 10/7
Zene: 10/7,5
Kategórián belül: 10/6,5
Végítélet: 69%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése