Az acélember (Man of Steel) kritika

Az acélember

Sosem voltam nagy Superman rajongó, sőt unalmas hősnek tartom! Mi az érdekes egy olyan „emberben”, aki elpusztíthatatlan és csak egy ásvánnyal lehet legyengíteni, valamint kívül hordja az alsóját és egy szemüveggel álcázza magát! A filmeket sem különösebben kedvelem, bár a 78-as klasszikus alapmű, ez tény. A Zack Snyder rendezésében készülő új változatot mégis vártam, hátha ez most valami olyan lesz, ami miatt megszeretem Kal-Elt! Részben igazam lett.

Eredettörténetről van szó, így elkerülhetetlenül is megismerjük az Acélember születésének körülményeit, hogyan került a bolygónkra, miként cseperedik fel és milyen dolgokkal kell szembesülnie a felnőtté váláson kívül. A problémát a Krypton bolygó hadseregének vezetője, Zod tábornok jelenti, aki elpusztult szülőföldjéért kárpótlásul a Földet akarja. Ehhez azonban Kal-El barátunknak azaz Supermannek is lesz egy-két szava!

A film briliánsan nyit, a Krypton hattyúdalát csodáljuk, ami megkockáztatom a mű csúcspontja is egyben. Egy perc alatt beszív a világába, nemcsak vizuálisan, hanem mentálisan is. Átérezzük Jor-El nézőpontját, a Zoddal való konfliktusát, iszonyatosan hatásos ez az első bő negyed óra. Aztán helyszínt váltunk, irány a Föld, ahol is flashback formájában megismerjük Clark gyerekkorát. Ezekkel a jelenetekkel annyi a baj, hogy borzasztó összecsapottak, nem lehet azonosulni a lelki vívódással amin Clark keresztül megy, hiába tömi földi apja magvas gondolatokkal a fejét lépten-nyomon. Az már csak hab a tortán, amikor egy nevetségesen hatásvadász és logikátlan jelenetben apuci elkezd hősködni, hogy utolsó leheletével is Clarkot nevelje. Ez a jelenet pedig rányomja a bélyegét az egész filmre. Az acélember ugyanis buta és sekélyes, hiányzik belőle a tét, a motiváció. A címszereplő nem hoz ésszerű döntéseket, a mellékkarakterek agyi szintje mellett egy papucsállatka géniusznak számít, és akkor még itt van Lois Lane is. Nagyon kedvelem Amy Adamset, de a karaktere és Clark közt nincs meg a kémia, ezen kívül milyen újságíró sulit végzett, hogy bárhova beengedik és Zodnak miért van rá szüksége? Mondanom sem kell válasz sehol! Ez pedig csak a jéghegy csúcsa… sajnos.

A helyzet mégis az, hogy a film nem rossz! Két tényező van, ami megmenti: az egyik a látvány! Dugig vagyunk akcióval, olyan mértékű vizuális orgia és pusztítás tárul a szemünk elé, mintha a Bosszúállók és a Transformers szerelemgyerekének manifesztumát látnánk örjöngeni. Az operatőri munka páratlan, a fényképezés csodás. Zod és Superman bunyója, valamint Smallville és Metropolis leamortizálása szintén megér egy misét. A másik, egyben legnagyobb erény pedig az atmoszféra. Gőzöm nincs, hogy érte el Snyder, de egyszerűen a zárás után elpusztíthatatlannak éreztem magam és kedvem lett volna szelni az eget, irtózatos sebességgel. Ez az érzés az, ami kiemeli az Acélembert a középszerből! 

Henry Cavill jó főhős, ezen kívül olyan teste van, hogy heteroszexuális férfi létemre azt mondtam, hogy „ez igen”. Russel Crowe, Kevin Costner és Diane Lane hozzák amit kell, Amy Adams meg nem tehet róla, hogy pocsék karaktert írtak neki. A toronymagasan legnagyobb színészi teljesítményt viszont Michael Shannon nyújtja, rajta tényleg látszanak az érzelmek, a fájdalom, kár, hogy Zod karakterét egy ilyen huszárvágással, méltatlanul elintézték.

Borzasztó vegyesek az érzéseim Snyder filmje kapcsán. Mindenkinek azt tanácsolom, hogy az elvárásokat tornásszák az aktuálisnál sokkal lejjebb, máskülönben csalódni fognak. Mert bár valamelyest kompenzálja a hibákat az állejtő látvány és a remek hangulat, mégis túl sok az apró (vagy nem is olyan apró) baki, ami ront az élményen. Sok a logikátlan, buta, következetlen jelenet, mégis az a helyzet, hogy nem tudom kiverni a fejemből a filmet. Csak azt a nyavalyás szemüveget felejtsék már el! Az alap tehát megvan egy jó Justice League filmhez, de bőven van hova fejlődni!

Összegzés:

Színészek: 10/7

Zene: 10/7

Kategórián belül: 10/7

Végítélet: 70%