Snowtown kritika

Snowtown

Hogy érzem magam? Mint akin átment egy úthenger! Szépen lassan, komótosan, minden apró csontomat összetörve, olyan laposra préselt, hogy egy szusz sem maradt bennem. Az úthengernek pedig van neve is: Snowtown.

A 16 éves Jamie sorsát követjük nyomon, aki egy ausztrál kisvárosban él anyjával és a testvéreivel. Jamie nem beszél sokat, nem mosolyog, nem életvidám gyerek. A város egy szarkupac, ahol a szomszéd pedofil, mindenki iszik, drogozik és a családon belüli erőszak sem ritka vendég. Egy nap Jamie anyjának új barátja lesz, John, aki feltűnően kedves a srácokkal. Mindenki megszereti, a mackós testalkatú arcot, de a kedves felszín alatt van egy sötét oldal is. 

A Snowtown igaz történeten alapul, mégpedig Ausztrália „legborzalmasabb” sorozatgyilkosának történetén, aki a 90-es években 11 gyilkosságot követett el. Az esetekben három partnere volt, 1999-ben mind a négy gyanúsítottat letartóztatták.

A háttér-információkról legyen elég ennyi! A Snowtown Jamie szempontját mutatja be, nem akar a gyilkos fejébe hatolni, nem kínál megoldást, motivációt (nem, az nem motiváció, amit okként használnak a gyilkosok), jellemfejlődést. Nincs egy olyan karakter sem, akit szeretni lehetne, holott nem mindenki gonosz. Egyszerűen annyira komor az egész mű, hogy csak nézzük az eseményeket, de képtelenek vagyunk magunkból érzelmeket kiváltani. Ez persze erős túlzás, de a film elsősorban minimalista eszközökkel operál. Nincs belezés, lefejezés és egyéb hatásvadászat, vér is csak elvétve, ellenben a film sokkol, nyugtalanít és valami egészen kivételesen sötét atmoszférával telepszik rá az emberre. A cselekmény lassú, a két órás játékidő kicsit hosszabb, mint kéne, mégsem éreztem egy percre sem, hogy én ezt unom, vagy most abba kell hagyni. A Snowtown odaszegezi a tekintetet a képernyőre és bár igen erőteljes jelenetekkel bír, mégis azon kaptam magam, hogy szinte végig faarccal, nélkülözve minden emóciót, kikerekedett szemekkel meredtem előre. Ez pedig a kiváló zárás után sem változott, a film magába szippant és úgy funkciónál, mint az a bizonyos fent említett úthenger.

A színészek zseniálisak, legfőképp a Johnt alakító Daniel Henshall érdemel szót, aki amennyire szimpatikus a film elején, annyira válik egyre ridegebbé, mígnem rá se merünk nézni, annyira árad belőle valami kimondhatatlanul félelmetes. Brrr…

Nem sok film készült mostanában sorozatgyilkosokról, a Snowtown viszont remekül hozza vissza a témát és fel is ül a zsáner trónjára! Ha valakinek azonban nem tűnt volna fel, alanyunk nem egy könnyű matiné, sőt nehéz végigülni, nem fogunk jól szórakozni és a padlóról fogjuk felkaparni magunkat utána! Mégis akkor miért éri meg megnézni? Mert a Snowtown a maga nemében remekmű. Teljes mértékben reális, elképesztően nyomasztó, amire a nyugtalanító, ám pazar zene rátesz egy lapáttal. Képtelen vagyok megmagyarázni mi tetszett benne, kereshetnék még érveket, de az a helyzet, hogy egyszerűen csak pofán vert. 

Összegzés:

Színészek: 10/8,5

Zene: 10/8

Kategórián belül: 10/8

Végítélet: 80%