Leviatán kritika

Leviatán

Andrey Zvyagintsev filmjére főleg azért fogunk emlékezni, mert ennek az alkotásnak kellett volna kapnia az idegennyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Mert bizony ilyen pontos, brutálisan kemény és ijesztően realista drámát nem sokat tudnak készíteni.

Kolja egyszerű ember. A saját keze által épített házban él egy fél holdnyi telken. Noha hamar dühbe gurul és sűrűn a pohár fenekére néz, igazi ezermester és odaadóan szereti a családját. A város polgármestere szemet vet Kolja birtokára és ki akarja sajátítani magának, hősünk azonban nem enged és segítségül hívja ügyvéd barátját Moszkvából. A folyamatos adok-kapok azonban egyre inkább elmérgesedik.

Zvyagintsev művének egyetlen hibája van, a hossza. A 140 perces játékidő sok, ezt pedig leginkább a film utolsó harmadában érezni, holott szó nincs róla, hogy unalmas lenne. A Leviatán végig leköti a nézőt, egyszerűen csak bő negyed órával rövidebb lehetett volna, a lényeg akkor is tökéletesen átjönne.

Ezt leszámítva azonban egy olyan alkotást látunk, ami kíméletlen korrajzot, kőkemény karakterdrámát és olyan gyomorba-vágóan fájdalmas képet tár elénk társadalmi és aktuálpolitikai témában, hogy a zárásnál úgy érezzük magunkat, mint akin átment egy úthenger. Az egy dolog, hogy Zvyagintsev ezzel nyíltan bírálja a Putyin rendszert, de nem kell orosznak lenni ahhoz, hogy az embernek ismerős legyen egy-egy szituáció a korrupcióról vagy a hatalommal való visszaélésről. 

Közhely, de ha hatalmad van, mindened van. A Leviatán ezt mégis úgy szemlélteti, hogy a lehető legfájdalmasabb legyen. Nem ismerünk meg minden „kulisszatitkot”, holott egy-egy gerinctelen módszer a szemünk elé tárul. Zvyagintsev mégis elegánsan nyitva hagy néhány kérdést, gondolok itt főleg a gyilkosság-öngyilkosság dilemmájára. A cselekmény nem teljes részét teszi ki a politikus és a kisember harca, noha kétségtelenül ez a legérdekesebb szál. Ugyanakkor nagy szerepet kap a családi dráma, ugyanis van itt szó hűtlenségről, önfejűségről vagy épp barátságról. Szó se róla nem aprózzák el, bőven elég súlyos az alapfelütés, de így még egyet csavarnak a sztorin, hogy aztán felmossák velünk a padlót. A film tetőpontját pedig az egyfajta metaforikus jelleg adja. A történet kvázi egy átértelmezett feldolgozása Jónás könyvének a Bibliából, amire vannak is utalások, hisz az egyház és a hit is rendre fel-fel tűnik a cselekményben. Az már más kérdés, hogy a rendező ezen a téren is csavart egyet a sztorin, ugyanis a szerepek kissé átértelmeződtek, aminek okán az egyház is kap egy szép kis fricskát. 

Ennek ellenére szó nincs róla, hogy egy vallásellenes filmmel állnánk szemben, Zvyagintsev tökéletes mértékben ingázik a témák közt és minden egyes elemet úgy kezel, hogy koherens összképet kapjunk. Az epilógus után pedig szemernyi kétségünk sem lesz afelől, hogy ki is számít a modern világ Leviatánjának.  

Összegzés:

Színészek: 10/8

Zene: 10/7

Kategórián belül: 10/9

Végítélet: 85%