Men, Women & Children kritika

Men, Women & Children

Jason Reitman az egyik kedvenc rendezőm, de sajnos kissé lejtmenetbe indult a karrierje az elmúlt években. Szó se róla szerettem a Pszichoszinglit és a Nyárutót is, de a korábbi filmjei után ez kevés. Az MWC-t már az első előzetes óta borzasztóan vártam, de a kritikák nagyon lehúzták, ami kicsit elkeserítő volt. Reitman elfelejtett rendezni?

A történet végtelenül egyszerű, egy kisváros néhány családjának az életébe nyerünk betekintést. Ennyi. Nincs túlbonyolítva és első látásra nem is tűnik nagy durranásnak, pedig vannak itt érdekességek rendesen. A felütés próbál modern lenni és az eldigitalizálódásra hívja fel a figyelmet. Kvázi minden tini egyfolytában a Facebookon lóg, nagyon kevés a közvetlen kommunikáció és így tovább. Mond valami olyasmit a film, amit ne tudtunk volna eddig? Nem! Közhelyekkel dobálózik és nem is a legjobb eszközökkel. A lényeg érthető, de attól a Reitmantól, aki a Köszönjük, hogy rágyújtottat rendezte, ennél sokkal-sokkal többet vár az ember. Olyan „intőket” kapunk, hogy ne nézzünk sok pornót, mert akkor nem tudunk szexelni meg miegymás. Persze akad néhány tanulságos üzenet is, de kicsit olyan mintha egy propagandafilmet néznénk az internet ellen. 

Pedig ha jobban megnézzük az MWC ennél jóval több. Sokkal inkább egy emberi dráma, ami a családra fókuszál. Olyan emberekre, akik az internet világába menekülnek a valóság elől. Ez az internet hibája lenne? Mindig könnyebb bűnbakot találni, pedig a ludas maga az ember! Az ember, aki saját maga elől menekül a virtuális valóságba. Reitman filmjének lényege lehet, hogy az eldigitalizálódáson van, de szépen bekúszik a képbe a szülői felelősség. Hőseink ugyanis gyerekek és szülők, akik azért kerültek rossz helyzetbe, mert a családon belül valami elcsesződött. Legyen az válás, magány, elhidegülés, elkényeztetés vagy túlzott szigor, a lényeg itt van. 

A nevelés rohadt nehéz dolog, rengeteg szülő nincs rá felkészülve, az eredményt pedig láthatjuk, ha kimegyünk az utcára. Reitman persze szélsőséges dolgokat mutat be, de annyira sok karakterrel operál, hogy garantáltan találkozunk ismerős szituációkkal. A sokszereplős felállás viszont könnyen felboríthatja a cselekményt és összezavarhatja a nézőt, de én egy percre sem éreztem ilyesmit. Igen, a zárásnál kiütközik, hogy kikre ügyeltek jobban és kikre kevésbé, de mindegyik kis sztori azért jó, mert tovább lehet gondolni. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy sorozatot látnék s bár a tempó nem gyors, mégsem unatkoztam, mert változatos karaktereket és problémákat tártak elénk. Ez pedig a film egyben legnagyobb erénye is: eléri, hogy nézesse magát!

Igazi főszereplő nincs, de a színészek rendben vannak. Jennifer Garnert nagyon nem bírom, ráadásul most egy olyan karaktert kapott, hogy mindenki garantáltan agyonverné négy másodperc alatt. Adam Sandler viszont borzasztó rég volt ennyire jó és szimpatikus. A gyerekszínészekkel sincs gond, Ansel Elgort és Kaitlyn Dever jó párost alkotnak.

A sok lehúzás elérte, hogy az elvárásaim minimálisra csökkenjenek, aminek okán nagyon kellemeset csalódtam Reitman új művében. Bár vannak hibái, túl közhelyes és szélsőséges, de sokkal jobban működik családi drámaként, mint internetellenes propagandafilmként. Lehet nem sokan osztják a véleményem, de nekem tetszett a Men, Women & Children. Sajnos még mindig hiányzik az igazi Reitman stílus, amiért annyira megszerettem, de a bizalmam töretlen iránta. Remélhetőleg a következő filmjével meghálálja!

Összegzés:

Színészek: 10/7

Zene: 10/8

Kategórián belül: 10/7

Végítélet: 71%