Final Cut - Hölgyeim és Uraim kritika

Final Cut – Hölgyeim és uraim

Pálfi György egy zseni! Egy roppantul elvolt, kreatív és kicsit zakkant elme, aki igazi filmőrült, és ha nem kap pénzt, hogy filmezzen, ő akkor is csinál egyet! A zseniális Taxidermia és a Hukkle rendezője egy montázsfilmet készített, ami nemes egyszerűséggel hibátlan! Ez a filmbuzik paradicsoma, maga a moziorgazmus!

A sztori annyi, hogy egy férfi és egy nő találkozik. Nem kell sokat várni és össze is jönnek, egybekelnek, ám jönnek a bonyodalmak és így tovább. Ez így egy sablonos romantikus limonádénak tűnhet és nagyjából az is, de elképesztő, hogy Pálfi még úgy is szórakoztatóbb filmet csinál a nagy átlagnál, hogy a lényeg kvázi nem is a cselekményen van. Hiszen valljuk be, a Final Cut egy project, egy poén, ami nem feltétlenül működik 80 percen keresztül. Pedig, de, nagyon is működik! Még magamon is meglepődtem, hogy mennyire magával ragadott a sztori, holott a film első harmadában csak jókat nevettem és örömmel mondtam magamban az éppen látott jelenet alá bevágott filmek címeit. 

Mert filmből itt akad ám bőven! Több, mint négyszáz, amik közül csak pár címet említenék: Avatar, Taxisofőr, Casino, Az elefántember, Ponyvaregény, Sin City, Hetedik, Vertigo, Angyalszív, Mechanikus Narancs, Hair, Psycho, Terminator, Stalker, Mátrix, Star Wars, Cinema Paradiso, A bárányok hallgatnak, Oldboy. Na jó, egy picit több, mint egy pár, de nem győzünk gyönyörködni, hogy kedvenceinket egy teljesen más aspektusban láthatjuk. Az első néhány percben kicsit talán furcsa, hogy nincsenek állandó karakterek és mindössze néhány másodperc erejéig látunk egy-egy jelenetet, de ezt az érzést nagyon hamar felváltja valami egészen más, valami megfoghatatlan. Teljesen magába szippant a Final Cut, nagyon kevés mozi tud ekkora élményt nyújtani, ez pedig szintén Pálfi zsenijét dicséri.

Amit gondoltam azt leírtam, szenzációs szűk másfél órában volt részem és büszkeséggel tölt el, hogy él kis hazánkban egy ekkora géniusz, mint Pálfi György! Minden filmfanatikusnak kötelező!

(A pontozástól ezúttal eltekintek, amúgy sem lenne értelme, a film tökéletes a maga módján!)