A szabadság útjai
Mit akarunk kezdeni az
életünkkel? Megelégszünk azzal, ha van egy korrektül fizető munkánk, még ha
utáljuk is? Elég a boldogsághoz a lakás, pár gyerek és egy férj/feleség?
Életünk melyik pontján mondunk le magunkról és állunk be a sorba? Miért van az,
hogy a Maslow piramis megfordult, kvázi az alapszükségletek elvégzése lett a
legfontosabb, az önmegvalósításhoz pedig már senkinek nincs elég mersze? Valami
ilyesmire akarja felhívni a figyelmet a Szabadság útjai.
Frank és April mondhatni
tökéletes életet élnek. Van két gyerekük, a férj dolgozik, van elég pénzük,
kellemes külvárosi környezetben élnek. Ők azonban soha nem szerették volna ezt
a fajta álmot élni. Frank utálja a munkáját, April utazni szeretne és
mindketten meg szeretnék találni önmagukat, egy új célt akarnak az életüknek.
Épp ezért eltervezik, hogy Párizsba költöznek, ám Franket előléptetik a
munkában. Érlelődik a dilemma…
Sam Mendes filmje több
szempontból is érdekes. Az egész alapszituáció a fent leírt kérdésekre és az
azok köré épülő válaszokról szól. Mindezt persze az 50-es évek Amerikájába
helyezve, különleges főhősökkel és egy abszolút életszerű problémakörrel. A
konfliktusok nagyon is valósak, a döntések borzasztóan kemények, a morális
dilemmák súlyosak. Frank és April igazi emberek benyomását keltik, mindketten
ugyanazt, mégis mást akarnak. Szeretik és támogatják egymást, de ahogy Frank is
mondta: ez a sors fintora. A sors pedig nagyon szemét tud lenni, ha úgy tartja
kedve, ha pedig valami egyszer elromlott, az többször soha nem lesz a régi.
Különösen igaz ez az emberi kapcsolatokra. Ennek a legjobb példája John
karaktere, aki lényegében az egyetlen igaz és őszinte ember a filmben. Ezért is
tartják őrültnek. Mindössze két jelenetet kap, de annyira uralja őket, annyi
igazságot mond és annyira nyers az őszintesége, hogy azt hőseink képtelenek
elfogadni, holott tökéletesen tisztában vannak az igazával, mondhatni ők voltak
remény John számára, akik kilépnek ebből a reménytelen ürességből. A sors
azonban furmányos, kiszámíthatatlan és nem lehet átverni, hiába próbálunk
felvenni egy álarcot, ha nem passzol, le fog esni rólunk és ez alól senki nem
kivétel. A film több helyen is lezárhatta volna a történetet, más és más
üzenetre világítva rá. Mi mégis egy teljesen egyszerű, mégis frappáns fricskát
kapunk az arcunkba még így utoljára.
Leonardi DiCaprio tökéletes, mint
mindig, Kate Winslet pláne. Valami egészen páratlanul elviszik ők a filmet,
mindössze egyetlen nevet tudok rajtuk kívül kiemelni, mégpedig Michael Shannon-ét.
Mint említettem két jelenete van, de lehengerlő, amit művel abban a szűk 10
percben, amíg látjuk.
Nem könnyű film a Szabadság
útjai. Többféle üzenetet hordoz, hétköznapi, mégis örökérvényű problémákkal
foglalkozik, és garantáltan gondolkodóba ejt. A kispolgári miliő ennél
autentikusabb nem is lehetne, a hangulatában pedig van valami egészen
kényelmetlenül nyomasztó. A dialógusok tökéletesen a helyükön vannak és annyira
remekül megírtak, mintha minden egyes szófoszlányban több tonna nyers erő
zubogna! Már csak egyetlen kérdés maradt: Tényleg mi irányítjuk a sorsunkat,
vagy az irányít minket?
Összegzés:
Színészek: 10/8,5
Zene: 10/8
Kategórián belül: 10/8
Végítélet: 81%
Annyira nem értem a pontozásodat... Kb így néz ki:
VálaszTörlésRossz film: 0-60%ig valahol
Jó film: 79-80-81 esetleg 82%
És ennyi. Nagy ritkán van valami 90-es de csak elvétve, ahogy a rosszak is ritkák. Nem lehet minden film 81 százalék :D
(Egyébként direkt nem említetted meg a Titanic "folytatás" utánérzést?)
Nem minden film 81%, de a 80-85 közöttiek olyanok, amik piszok jók, de valami miatt azért mégsem az a huu, de eldobom a hajam. Ami 85 fölött van az nálam már alapműnek mondható. Rossznak, középszerűnek a 60 alattiakat tartom, 60-70 korrekt, egyszernézős, 70-80 ami király, de valami hiányzik. A % viszont csak egy iránymutató, nem kell rajta fenn akadni, a lényeg leszűrhető, hogy jó-e az adott film, vagy sem.
TörlésA Titanic folytatás utánérzés így utólag belegondolva vicces, de bennem egy percre sem ötlött fel.