2013. november 14., csütörtök

A szabadság útjai kritika



A szabadság útjai



Mit akarunk kezdeni az életünkkel? Megelégszünk azzal, ha van egy korrektül fizető munkánk, még ha utáljuk is? Elég a boldogsághoz a lakás, pár gyerek és egy férj/feleség? Életünk melyik pontján mondunk le magunkról és állunk be a sorba? Miért van az, hogy a Maslow piramis megfordult, kvázi az alapszükségletek elvégzése lett a legfontosabb, az önmegvalósításhoz pedig már senkinek nincs elég mersze? Valami ilyesmire akarja felhívni a figyelmet a Szabadság útjai.


Frank és April mondhatni tökéletes életet élnek. Van két gyerekük, a férj dolgozik, van elég pénzük, kellemes külvárosi környezetben élnek. Ők azonban soha nem szerették volna ezt a fajta álmot élni. Frank utálja a munkáját, April utazni szeretne és mindketten meg szeretnék találni önmagukat, egy új célt akarnak az életüknek. Épp ezért eltervezik, hogy Párizsba költöznek, ám Franket előléptetik a munkában. Érlelődik a dilemma…


Sam Mendes filmje több szempontból is érdekes. Az egész alapszituáció a fent leírt kérdésekre és az azok köré épülő válaszokról szól. Mindezt persze az 50-es évek Amerikájába helyezve, különleges főhősökkel és egy abszolút életszerű problémakörrel. A konfliktusok nagyon is valósak, a döntések borzasztóan kemények, a morális dilemmák súlyosak. Frank és April igazi emberek benyomását keltik, mindketten ugyanazt, mégis mást akarnak. Szeretik és támogatják egymást, de ahogy Frank is mondta: ez a sors fintora. A sors pedig nagyon szemét tud lenni, ha úgy tartja kedve, ha pedig valami egyszer elromlott, az többször soha nem lesz a régi. Különösen igaz ez az emberi kapcsolatokra. Ennek a legjobb példája John karaktere, aki lényegében az egyetlen igaz és őszinte ember a filmben. Ezért is tartják őrültnek. Mindössze két jelenetet kap, de annyira uralja őket, annyi igazságot mond és annyira nyers az őszintesége, hogy azt hőseink képtelenek elfogadni, holott tökéletesen tisztában vannak az igazával, mondhatni ők voltak remény John számára, akik kilépnek ebből a reménytelen ürességből. A sors azonban furmányos, kiszámíthatatlan és nem lehet átverni, hiába próbálunk felvenni egy álarcot, ha nem passzol, le fog esni rólunk és ez alól senki nem kivétel. A film több helyen is lezárhatta volna a történetet, más és más üzenetre világítva rá. Mi mégis egy teljesen egyszerű, mégis frappáns fricskát kapunk az arcunkba még így utoljára.


Leonardi DiCaprio tökéletes, mint mindig, Kate Winslet pláne. Valami egészen páratlanul elviszik ők a filmet, mindössze egyetlen nevet tudok rajtuk kívül kiemelni, mégpedig Michael Shannon-ét. Mint említettem két jelenete van, de lehengerlő, amit művel abban a szűk 10 percben, amíg látjuk.


Nem könnyű film a Szabadság útjai. Többféle üzenetet hordoz, hétköznapi, mégis örökérvényű problémákkal foglalkozik, és garantáltan gondolkodóba ejt. A kispolgári miliő ennél autentikusabb nem is lehetne, a hangulatában pedig van valami egészen kényelmetlenül nyomasztó. A dialógusok tökéletesen a helyükön vannak és annyira remekül megírtak, mintha minden egyes szófoszlányban több tonna nyers erő zubogna! Már csak egyetlen kérdés maradt: Tényleg mi irányítjuk a sorsunkat, vagy az irányít minket?   


Összegzés:

Színészek: 10/8,5
Zene: 10/8
Kategórián belül: 10/8

Végítélet: 81%

2 megjegyzés:

  1. Annyira nem értem a pontozásodat... Kb így néz ki:
    Rossz film: 0-60%ig valahol
    Jó film: 79-80-81 esetleg 82%
    És ennyi. Nagy ritkán van valami 90-es de csak elvétve, ahogy a rosszak is ritkák. Nem lehet minden film 81 százalék :D

    (Egyébként direkt nem említetted meg a Titanic "folytatás" utánérzést?)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem minden film 81%, de a 80-85 közöttiek olyanok, amik piszok jók, de valami miatt azért mégsem az a huu, de eldobom a hajam. Ami 85 fölött van az nálam már alapműnek mondható. Rossznak, középszerűnek a 60 alattiakat tartom, 60-70 korrekt, egyszernézős, 70-80 ami király, de valami hiányzik. A % viszont csak egy iránymutató, nem kell rajta fenn akadni, a lényeg leszűrhető, hogy jó-e az adott film, vagy sem.

      A Titanic folytatás utánérzés így utólag belegondolva vicces, de bennem egy percre sem ötlött fel.

      Törlés